Elvitték a háztól Gerzsont, a kétéves gyimesi racka kost, el messzi a Hortobágyra, ahol most már nem egyetlen nőtársa van, hanem egy tucat, úgy is hívják az ilyen tartási módot, hogy hárem, miképpen is másképp.
Húztuk, amíg lehetett. Nehéz megválni olyasvalakitől, aki a tenyerünkből ette a száraz kiflidarabokat, s ha meglátta kezünkben télen a szénával teli kosarat, úgy nyargalt át az udvaron, mint valami nagyra nőtt hófelhő. Igazgattuk a fülét, amikor egyre csavarodó szarva igyekezett azt egészen a fejére nyomni, körmöltük, nyírtuk rendesen, nem lehetett ránk panasza, és egy darabig nekünk sem volt őrá. Persze azon azért először elcsodálkoztunk, hogy az oltására kiérkező állatorvos miért tartja maga előtt jó egy méterre a táskáját, amikor lassan felé közelített, s miért mesélt nekünk anekdotát egy ismerős arról, hogy látott ő már juhászt félig fej nélkül eltemetni, miután találkozott egy borjúméretű megvadult kossal.
Hittük is az ilyen történeteket is, meg nem is.
A mi jószágunk szelíd volt, kedves, már-már kezes bárány, lehetett dögönyözni, simogatni, vakarni a nyakát, fejét, a szóból is értett, ha nem szaporítottuk sokra. S vélhetően ilyen is maradt volna az idők végezetéig, ha nincsenek azok a fránya hormonok és feromonok, mert a mi hímünk azoktól bizony megváltozott. Már nemcsak a „juhasszonyra” kéredzkedett, de űzni kezdte a két kecskét is, felfordult, megbolondult az addigi békés légkör a hátsó udvarban, s amikor fújtatva egyszer-egyszer felénk is elindult, eldőlt a sorsa. Mások ilyenkor fenik a kést, s hívják a szakembert, aki egyetlen mozdulattal megoldja egy évre a saját birkapörkölt-alap fagyasztóba tárazását, ámde nálunk eddig még meg nem szegett alapszabály, hogy nem vágjuk le azt, akinek nevet adtunk. Így aztán egy reggelen megérkezett a platós autó, rajta két tapasztalt juhásszal, s fél óra múlva kosunk már úton is volt egy remélhetőleg boldogabb, többnejű udvartartás felé.
Azám, de itt hagyta nekünk boldogtalanná tett asszonyát, aki sokáig még meredten nézett a kapu felé. Próbáltuk kedves falatokkal engesztelni, de úgy tűnt, ránk haragszik, bizalmát elvesztettük. Félrevonult az udvar hátsó részébe, egészen a fák alá, ott állt, mint a szomorúság megdermedt szobra, legalábbis úgy hittük. Jó darabig nem zavartuk, remélve, hogy az állatvilágban rövidebb ideig és kevesebb drámával jár a szakítás, s csak késő délután vitt utunk újból felé.
S lám! Egy férfitenyérnyi felhőgombóc pihegett mellette, mintha valami bogyros, mákos habcsók úszna a madártej tetején, orra, farka, melle fekete, a többi része fehér, s vékony cérnaszál hangon bégetett. Lám, a természetben mégiscsak rend van, akárhogy is avatkozik közbe az ember istent játszva, s döntve állatok sorsa felett. Gerzson itt él tovább, ebben a rogyadozó lábú, csetlő-botló, anyja csecsét kereső kis jószágban, aki a korábbi drámát nem ismeri, ártatlansága valóban a ma született bárányé, s ez így is marad még jó ideig.