Félix bácsi nem jött le az étkezőbe. Évike, a mentálhigiénés munkatárs, vagy ahogy itt, a Nyárliget-Sóstói Napsugár Időscentrumban hívják, a „segítő”, utánajár a dolognak. Mert bár a bentlakók sok tekintetben maguk irányítják az életüket, a reggeli időpontját be kell tartani.
A segítő belép a szobába. Egy kis öregszag. Amúgy minden rendben lévőnek látszik. A rádió kikapcsolva, a csap elzárva, a kabát a fogason, a lábbelli a cipőspolcon, a könyvek a könyvespolcon, sehol egy elmosatlan csésze vagy tányérka. Sütemény viszont van az asztalkán. Fémdobozban. Minden bentlakó tart magánál édességet. A cukorbetegek is. És folyton kínálgatják. A segítő tehát nem lop, amikor kivesz egy linzert, csupán elfogad egy korábbi kínálást. A linzer omlós és külön érezni a baracklekvár ízét. Nem bírja megállni, vesz még egyet. Édesszájú. Hiába, hogy negyvenhez közeledve egyre telnek az idomai.
A dunyha alól csak a feje látszik ki Félix bácsinak. Mint egy ártatlan kisnyúl. A segítő elmosolyodik. Adóellenőr volt az öreg, és állítólag rettegtek tőle a vállalkozók, itt viszont a társaság kedvence. Programszervező. És bohóc.
– Papó, Félix papó, jó reggelt!
– Jó reggelt, Évike.
– Keljünk föl! Egy-kettő, ki az ágyból!
– Még egy kicsit maradnék. Nyomottnak érzem magam.
– Ne tessék nekem itt gyengélkedni, betegeskedni! Ne tessék nekem itt meghalogatni! Ráérünk még azzal! Megbeszéltük, hogy legalább a nyolcvanat megérjük. Addig még van négy év!
– Ne nyugtalankodjon, Évike, nem vagyok dögrováson, csak még egy kicsit… egy fél órát…
– Ebből elég! – kiáltja a nő, és lerántja az öregről a paplant.
Félix bácsi embriópózban van. Anyaszült meztelenül. Ilyen elő szokott fordulni. Ha bevizelnek. Vagy elhomályosodik az elméjük. Az öreg azonban eddig semmi jelét nem adta demenciának. A lepedő pedig nem nedves. Közelről kissé erősebb az öregszag, de ebbe nem keveredik csípős vizeletszag. Furcsa. És ami még furcsább: Félix bácsi felé fordulva Zsófika néni fekszik az ágyban. Az a Zsófika, akinek múlt héten ünnepelték a nyolcvankettedik születésnapját. És ő is anyaszült meztelen. Teszi, mintha még aludna. Félix bácsi zavartan mosolyog.
– Oh! Hát… ezt… jelentsem az igazgató úrnak? – kérdi inkább magától a hátráló Évike.
Persze nem fogja jelenteni. Molinári intézményvezetőnek amúgy is az az elve: „Gondozottjaink felnőtt emberek, szabad akarattal és szabadságjogokkal rendelkeznek.”
Félix bácsi csinált már a bentlakóknak tavaszköszöntő maskarás bált, magyar nóta X-Faktort, Ki mit tud?-ot és nőnapi műsort. De amit a legnagyobb buzgalommal szervez, azok a keleti végek nagy alkotóinak nyomába eredő irodalmi kirándulások. Az otthon olvasóköre járt már a szatmári univerzumot felfedezni Móricz Tiszacsécséjén és Végh Antalt Jánkmajtisán, a beregi univerzumot megérezni Csiszár Árpád és Sarolta Vásárosnaményában, és most Galambos Kótajában vannak, a Fráter-házban, ahová Jókai a magyar nábobot képzelte.
Évike nyugtatót és kakaós tekercset oszt a kúria előtt pihegő olvasóköri tagoknak. A szív nem csak a bánatot, az örömöt is megszenvedi.
Félix bácsi keringőzik. Magában. De kezei tökéletesen imitálják egy partner átkarolását.
Az öreg szíve akkor kezd rakoncátlankodni, mikor a többieké már visszaáll a normális ritmusra. Befejezi a táncot, és termoszból kamillateát kortyolgatva piheg. Megnyugszik. Míg válla Évikéjéhez nem ér. Ettől zavarba jön.
– Nem szóltam senkinek, Félix papó, ne féljen – mondja a segítő, és kacsint. A másik visszakacsint.
– Köszönöm a megértését, Évike – mondja az öreg, de elkomorodik az arca. Nem a kimerültség miatt. – Zsófika… ő gyógyszer a számomra… Többet ér, mint egy marék antidepresszáns.
– Elhiszem. És Zsófika még milyen jól tartja magát! Csinos, mondhatni. Legalábbis a korához…
– A hajnalok. Azok borzalmasak. Nappal megy az idő: istentisztelet, kertészkör, olvasókör, ultikör, torna, közös tévézés, étkezések. Estére elfáradok, és jön a jótékony álom. De az öregek pocsék alvók. Hajnalban felébrednek. És akkor, egyedül gubbasztva a szobámban, megrohan a még nagyobb, örökké tartó magánytól való félelem. Megcsörgetem Zsófikát, aki szintén rosszul alszik, és ő feljön hozzám. Bebújik mellém a…
A segítő megsimogatja az öregember fejét, és meg is csókolná, ha ez nem szülne féltékenységet a többiekben.
– Jól csinálja Félix papó, ami örömöt ad a test, azt le kell szakasztani.
– Verseket mondunk.
– Ho-ogy? Milyen verseket?
– Ő főleg Arany Jánost. Én Szapphót. Szapphó egy görög…
– Tudom. Tanultunk róla a gimnáziumban. És a vers ennyire nyugtató?
– A vers lehet izgató, elgondolkodtató. És lehet nyugtató is. Mint a biblia. Hiszen a biblia is versekből áll.
– Igaz.
Évike már irigykedve néz a másikra. Amiért az varázslatot talál ott, ahol ő eddig nem.
– No, de miért kell ehhez meztelenre vetkőzni?
– Miért? Hát miért veti le a ruháját egy férfi meg egy nő, akik egy ágyba bújtak?
– Azért.
– Persze, hogy azért.
– Tehát mégis.
– Még élünk. És működünk! A szexnél egyébként átlagolni kell a kort. Én hetvenhat éves vagyok, Zsófika nyolcvankettő, vagyis az átlagéletkorunk nyolcvan alatt van. Még kölykök vagyunk! Vagy legalábbis a legjobb korban lévők.
Mindketten nevetnek, Évike pedig Félix bácsi arcán meglátja annak a snájdig férfiúnak a vonásait, aki az adóhivatalban rabságba ejtette a női munkaerők szívét.
Amikor Héléne grófné meglátja Turi Danit a fogadószobában, csak annyit mond:
– Ejha!
Ami vonatkozik arra, hogy a bő gatyás és lobogó gyolcsinges parasztember az intarziás nagyasztalra dobta karikás ostorát, meg arra, hogy annak lényéből árad a határozottság és a keménység, amit lehetetlen egy életen keresztül elviselni, de napokig vagy egy éjszaka során nagyon is el lehet. Ezt a határozottságot. Ezt a keménységet. Melyet fénybe burkol most az éledő nap. (És milyen messze van ez László gróf nyámnyilaságba hajló gyöngédségétől.)
A grófné szíve, melle, méhe megremeg. Legutóbb Kékessy grófék baktai vadászatán érzett így. Kékessy Alfonz monumentális vadkant ejtett el a bozótos közepén. A hajtóknak egy napba került kicipelni onnan. Mikor végre kiterítették a vadászlaknál, hogy szájába leveles tölgyágacskát téve tiszteleghessenek előtte, már érezni lehetett az erjedésnek indult vér édeskésen émelyítő szagát. És Héléne grófné belenyúlt a lapockánál lévő sebbe. Aztán pedig falt a sültből, pedig, ahogy figyelmeztették, tényleg maradt abban egy kis kaníz.
A hatalmas vaddisznó bundáját Kékessy odaajándékozta Hélénének, aki kikészíttette, s most ott lóg a falon, a két ablak között. A grófné szeretné letépni onnan, és szeretné, ha így tépné le róla Turi Dani a ruhákat, aztán rávetve magát a díszbőrre, zuhannának.
– Ejha! – mondja ismét a grófné. Aki a legjobb korban van. Vagyis negyvenéves. Épp, mint Évike, a segítő. Sőt! A grófné arca Évike arca! Turi Dani csodálkozik, hogy ezt eddig nem vette észre. A nyamvadt földvásárlás hajtotta a grófnéval való találkozásra, nem az, hogy részesüljön általa abból, ami egy kemény és állhatatos adóhivatali ellenőrnek jár.
Turi Dani döngő léptekkel közelít a grófnéhoz. A papirost elébe tartja. A nő ráfirkantja a nevét, s közben kicsöppen a nyála.
És ekkor Félix bácsi felébred a Móricz-féle románcból. Hajnal van, a legrosszabb időpont. Viszont merevedése is van, ami kellemes. Igyekszik az álom visszaidézésével elmenekülni a közelgő letargia elől. Behunyt szemmel felidézi az utolsó jelenetet: a grófné szignózik, kicsöppen a nyála. És Dani zsebre vágja a papirost, majd két kézzel előrenyúl megragadni az asszony kebleit.
És Félix papó önkéntelenül előrenyúl. És keze megragad két csodaszép mellet. Pedig nem álmodik. Évike fekszik előtte. Anyaszült meztelenül.
– Jöttem vigasztalni – mondja a mentálhigiénés munkatárs.
– Évike… magáról fantáziáltam egész nap.
– És olyankor érzett valamit? – s a nő a férfi ágyékához nyúl.
– Igen, azt, hogy verset kell írnom. Két verset is írtam. Mindkettőt Évike testéről – s nyel egyet Félix bácsi. – A… a
derekáról, a… melleiről…
A nő vágya azonban nem bír várni:
– Remek. Majd utána felolvassa.
– Majd utána… felolvasom.
