Úgy alakult a családi munkamegosztás, hogy a nejem viszi, és én hozom el a gyereket az iskolából. Ez így észszerű. Bagolyként velem nem nagyon lehet mit kezdeni nyolc óra előtt, a tornadresszére kenném a vajat tízórai gyanánt, maszkban mosnék fogat, és addig bambulnék valamelyik kirakat előtt, mert épp újraindul odafent a rendszer, hogy mi lennénk az örök késők. A reggeli induláshoz egyszerre kell egy hadvezér nyugalma és egy hajcsár lobbanékonysága, meg egy válságmenedzser, aki azonnal helyrehozza azt, amit a másik kettő elszúr. A nejemben ezek valahogy összeérnek, mint a másnapi töltött káposztában az ízek. Én rendszerint akkor ébredek, amikor ők behúzzák maguk után az ajtó. Olyankor már csak fél óra szundi kell, hogy lassan visszatérjek a testembe.
Délben viszont már lendületesen veszem fel az iskola előtt, és máris indulhat a bandázás! Kész vétek lenne ugyanis egyből hazaindulni. A Währinger strasse eleven világa amúgy is pompásan alkalmas az apró bűnökre. A házak közé beékelt kis piacon egzotikus gyümölcsök, számos gyors és lassú étterem, amely előtt az elvitelre várók toporognak, boltok tele a húsvét megannyi ehető kellékével, illetve nagyon sok pékség illegeti itt magát. A pékségben pedig nagyon sok édesség. A francia boulangeriek voltak még ennyire a bűn melegágyai a rafinált színeikkel és formáikkal, hogy már a szemével felfalt mindent az ember. Mintha egy képzőművészeti tárlaton meg lehetne enni a csodás festményeket. Van Goghot csipetnyi Matisse-szal, és Picassóval leöntve.
Én általában fegyelmezetten bírom a fogyókúra megvonásait, de ha az orrom alá dugják, akkor elkárhozom. Egy hat és féléves torkában pedig egyszerre kel életre a szirének összes éneke. És ilyenkor elkezdődik az alkudozás. Nekem ez igazából sosem ment. Én a rögzített dolgokat szeretem, a tiszta helyzetet, egyszerűen kétségbe ejt, hogy valami, ami biztosnak tűnik, igazából képlékeny. Nagymamám volt az alkudozás mestere. Özvegyi nyugdíjból élt, ezért eleve csak a kolozsvári nagypiac jöhetett szóba. A kofa mondott egy számot, nagymama erre vagy az ájulást játszotta el, vagy gyorsan összefoglalta az évtized retekárait, gyorsan kimutatva, hogy a jelenlegi összeg szinte már a szemtelenség határát súrolja. Ő mindig hosszan és kimerítően vásárolt, csevegett a hóstátiakkal, a mócokkal és nagyon hosszan a magyarokkal is. Rosszul beszélt románul, de az alkudozás univerzális nyelvét nagyon is jól ismerte. És mindig megtalálta a maga számítását. Kellett is, mert minden hónapban ki kellett jönnie a nyugdíjból, és úgy, hogy a kötelező zöldség mellett gyümölcs és sütemény is legyen az asztalon, mert enélkül nem nagymama a nagymama.
Ma már büszke lenne rám. Dusi ugyanis egyből azzal indít, hogy két süteményt azonnal meg kell ennie ebéd előtt, mert különben megáll a világ forgása, még a járvány is botlik egyet. És persze két nagyot, mint a bécsi óriásfánk, amit két kézzel kell fogni, vagy a hosszú apfelstrudel, amelyet úton lévő, folyton éhes teherautó-sofőröknek fejlesztettek ki. Innen indul el a hosszú folyamat a szintén hosszú Währinger strasszén. S miközben mindenem ujjongva engedne, és boldogan fulladnék bele a fánkba, mindig fel kell idéznem a nejem várható tekintetét a jackfruitból (jákafa) készült székelykáposzta fölött. (A húst próbálja most ugyanis valami mással pótolni, s bár a végeredmény valóban finom és megtévesztő, azért egy székely kocsmában könnyed késelés lenne belőle, ha ilyesmit szolgálnának fel.)
Ezért kell hát a nem létező apai szigor. Ha már le tudom alkudni az ügyet egy kis édességre a dm biorészlegén (csak ezt ehetjük büntetlenül), plusz egy kis kilengésre a papírboltban (az origami nagy rajongója ugyanis), akkor már nyert ügyem van. Addig persze elhaladunk egy vietnámi/thai előtt, és végignézem, ahogy odabent zsonglőrködnek az öblös wokokban forgó, párolgó húsokkal, majd a bécsi szeletes pult jön pár méterrel arrébb tenyérnyi csábításokkal, hogy aztán az indiai fűszerorgiában evezzünk át Pizzaországba, ami a kemencében sül, ahogy az az imádságban is benne vala. Dante utazhatott így a pokol bugyraiban, s bizony nekem is azt kell mantráznom magamban, amit az orvos mondana: minden pluszfalat pluszkilóhoz vezet (a karantén ingerszegénysége óta cipelem magamon a járványhájat), az pedig a szív nettó ellensége. Hátralévő napjaimból morzsolnék el most egyet, ha egyenesen a rántott húsok közé vetném magam.
A gyerek is érzi, hogy van keresnivalója, egyet teker a nyúzófaktor gombján, s én hol az orvos, hol a nejem, hol nagymamám hangján válaszolok, pedig legszívesebben gyerek lennék megint gyors anyagcserével és gondtalan bandukolással hazafelé. Aztán valahogy mégis megoldódik minden, veszek egy cédét a gyűjteményembe (nyugdíjasként majd meghallgatom, kábé ez a huszadik felbontatlan lemez, amit nem volt időm betenni a lejátszóba), és Dusi is beéri kókuszpótlóval, amit csokipótlóval vontak be, tán zabból készült mindkettő, és pont olyan egészséges, mint amilyen rossz. Szemüveg nélkül szerencsére már nem tudom elolvasni az összetevők apró betűit. De így legalább az ördög is jóllakik, és az angyal is életben marad.
