Amióta 2010-ben a Time magazin címlapján hozta Jonathan Franzen arcképét – a „Nagy Amerikai Regényíró” címmel –, ő már élve a klasszikusok közé sorolt be. Utoljára hasonló 20 éve és Stephen Kinggel történt, de akkor itt már el is kell hagynunk ezt a címlapos párhuzamot, mert Franzen a horrorkirályétól egészen más hagyományokat követ. Ha az olvasónk között akad még olyan, aki John Updike vagy Tom Wolfe Amerika aktuális állapotait leíró nagyregényeit szerette, akkor figyelem! Érdemes megismerni, elolvasnia ezt a szerzőt.
Franzen eddigi legnagyobb sikere a negyedik regénye, a Szabadság – ezzel került arra bizonyos címlapra, továbbá Oprah Winfrey show-jába –, bár egyszer azt nyilatkozta: a Javításokkal és a Szabadsággal tulajdonképpen az első két regényét írta újra. Mindkettő hatalmas, generációkat átfogó olyan családregény, amilyeneket eddig utoljára talán csak Updike-tól olvashattunk. Szerelmek és házasságok kavarognak, generációk vívnak, próbálnak élni egymással. Franzen hangütése mégis egyszerre tud tragikus és ironikus lenni, ahogy a szabadság sokszor emlegetett fogalma és gyakorlata közötti különbség is ilyen. Van itt tényleg minden, mint egy panorámaképen vagy kaleidoszkópban: Washington, New York és a szerző szerinti legamerikaibb állam, a közép-nyugati Minnesota, rock & roll, erős posztkapitalizmus kritika, a mindenütt jelen lévő multicégek és a pusztuló természet középpontban egy középosztálybeli mintacsaláddal, ami aztán lassan szétesik – de hát Tolsztoj és az Anna Karenina óta tudjuk, hogy egy boldog család már nem téma.
Szerintem korábbi nagyregénye, a Javítások jobb könyv, mert minden ilyen gigantikus műnél problémás a méret, az arányok, mert miközben falná az ember, könnyen elnyeli az oldaltenger. Franzen sokkal érzékletesebben ír a nyikorogva működő kapcsolatokról, miközben a jellemfejlődésekkel nem időz ennyit, bizonyos családtagok pedig elnagyolt mellékszereplők maradnak – a regényt letenni mégis nagyon nehéz. A cselekmény körkörösen lesz egyre árnyaltabb, újabb és újabb főszereplők szemszögéből láthatjuk újra ugyanazt és persze mindenki a szabadság maga által értelmezett kék madarát üldözi reménytelenül.
Apropó, madár: Franzen beleírja regényébe kedvenc foglalatosságát, a birdspotting-ot, azaz a kismadarak megfigyelését – így válik például a regény egyik szekvenciájában főszereplővé a kék poszáta. Egy másik karakter jobb kiismerése céljából a szerző gitározgatni is elkezdett, de azért rocksztár helyett inkább irodalmi sztár lett belőle.
A regény legérzékenyebb részei igazán képesek szíven ütni az olvasót, méghozzá leginkább azokat, akik már láttak, éltek át egyet és mást, az öregedés alattomosan előkúszó nyűgeit, a középkorúsággal járó megalkuvások váratlan átbillenéseit. Hogyan éljünk, szeressünk, boldoguljunk másokkal, de alapvetően mégis egyedül? – nagyjából erről szól minden jó regény. Franzen írósztár – nem mellesleg az 2015-ös Könyvfesztivál Budapest nagydíjasai is –, akit Háy János méltatott szép szavakkal, miszerint a hírnevet fényező csillogó csecsebecséknek is megvan a maguk súlya, de hány szerzőről mondható el, hogy olyan finoman és mélyen ábrázol, hogy beszakad tőle az ember mellkasa?
Márpedig aki kettesben marad a Szabadsággal, időnként ezt fogja érezni.
