Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak.
A rendszerváltás egyik legszimbolikusabb velejárója az volt, hogy egyszerre csak megjelent Magyarországon Faludy György, aki egyenesen az irodalomtörténelemből érkezett hozzánk: egyik napról a másikra láthatóvá lett egy ember, aki annak idején eltűnt innen azzal a világgal együtt, amely számunkra már az irodalmi legendák ködébe veszett mindörökre.
Ha megláttuk őt az 1990-es évek Budapestjén, akkor olyan érzésünk volt, mintha vele együtt feltámadt volna Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső, és az ő alakja mögött mintha megpillantottuk volna az összes klasszikusokat. Ha Faludy György (pontosabban „Gyurka” vagy „Gyurka bácsi”, ahogyan a hozzá közel és távol állók nevezték) megjelent valahol, akkor nem csak őt láttuk testi valójában, hanem azt a korszakot is, amit képviselt. Az 1920-30-as évek Budapestjének levegőjét árasztotta, és ez a levegő nem áporodott volt, hanem friss és izgalmas. Nem lehetett betelni vele!
Itt van egy ember köztünk, aki József Attilát csak mint Attilát emlegeti! Aki magától Einsteintől hallgatta a relativitáselméletet! Aki személyesen jelen volt, amikor a telefonbetyár Karinthy felültette Kosztolányit! Aki ott járt és kelt a számunkra már mesévé szivárványosodott Japán Kávéházban, és egy levegőt szívott Rejtő Jenővel! Aki amerikai katonaként harcolt a második világháborúban! Majd a recski lágerben raboskodott Sztálin haláláig!
A Faludy-jelenség maga volt a csoda. Már az is csodálatos volt, hogy egyáltalán ismertük a hírét és a híres Villon-fordítását, úgy értem, mintha ismerte volna őt és a költészetét az egész ország már jóval azelőtt, hogy a nyolcvanas évek végén hazaköltözött. S micsoda diadalút volt a hazatérése! Nehéz ezt ma elmagyarázni, mert a Faludy-kultusz lényegét nehéz megérteni a kultikus költő személyes jelenléte nélkül – és most éppen azt próbálom elmakogni, hogy Faludy személyes jelenlétének a ténye önmagában volt varázslatos: úgy éreztük, mintha egy időutazót látnánk, aki a történelemből jött vissza.
Különböző rendezvényeken többször láttam messziről, és 1995-ben ott voltam a Versek című gyűjteményes kötete egyik bemutatóján is. Szokása szerint sokat sztorizott. Elmesélte, hogy József Attila egyszer felgyújtotta a haját, hogy imponáljon egy nőnek, s elmondta, hogy miképpen zajlott a költő temetése 1937-ben Balatonszárszón. Volt egy remek anekdotája róla, hogy a József körút 53. szám alatti épület egyik első emeleti lakásában sokat időzött Karinthy Frigyessel és József Attilával, mert lakott ott egy irodalomrajongó nőgyógyász, aki a színvonalas társaságért cserébe éjszakákon át ingyen itatta őket. A földszinti kávéházba le se kellett menniük, mert az erkélyről csak leengedtek egy kosarat, a pincérek megpakolták piával, ők meg felhúzták a zsákmányt és megitták. Itt történt az a nevezetes eset, hogy Karinthy telefonon felhívta Kosztolányit, és elváltoztatott hangon rábeszélte egy író-olvasó találkozón való szereplésre – a poén (mindenki ismeri) az volt, hogy Kosztolányi a színpadon nyalja ki a Karinthy seggét. Amikor a kilencedik kerületben laktam, gyakran eljártam e ház előtt, és mindig megnéztem a számomra nevezetes erkélyt, megvan ma is – igaz, a kávéház helyén cukrászda működik.
Ezen a bizonyos 1995-ös könyvbemutatón dedikáltattam a Verseket, váltottam pár szót Faludyval, és kezet is fogtam vele. Borzongató érzés volt – valóságosan és mélyen megérintett, hogy egyetlen kézfogásra vagyok József Attilától, Karinthytól és Móricz Zsigmondtól, s további egy kézfogásra Jókai Mórtól és Ady Endrétől. Legyenek velem elnézők, 1995-ben még csak 23 éves voltam – a naiv lelkesedés ezzel talán magyarázható. Ő azonban akkor már 85 éves volt, de szellemileg olyannyira friss, hogy tartogatott még meglepetéseket: nemsokára összejött egy huszonéves nővel, Fannyval, akit el is vett feleségül. Ez nekem roppant tetszett, pedig sokan fanyalogtak. A Fanny-ügy miatt a rajongók egy része kiábrándult a bálványból, amit nem értettem. Hogyan lehetséges, hát nem értik? Nem olvasták el rendesen a Pokolbéli víg napjaim című önéletírását? Miért változott volna meg vénségére? Rendben, vannak a könyvben túlzások (amikor szembesítették vele, hogy állítása ellenére a recski láger kerítésében nem volt áram, „Gyurka” bácsi megrántotta a vállát: nem baj, az ügynek nem árt); de azért csak kiderül belőle, hogy Faludy extrém és kalandos életet élt, mit sem törődve konvenciókkal.
Tizenöt éve, hogy meghalt, és a megtörhetetlen ember mára emléktáblává szelídült. A Bajza utca és a Damjanich utca sarkán lakva szinte mindennap elsétálok a Damjanich utca 57. számú ház előtt, ahol emléktábla hirdeti: itt született Faludy 1910-ben. Valami lehet a levegőben, mert ebben az utcában látta meg a napvilágot Karinthy is. Meg Örkény István. De gondolom, ő nem felsírt, hanem felröhögött.
