A fiú újra és újra farkast kiáltott, és tette ezt mindaddig míg egy szép, tavaszi napon meg nem választották miniszterelnöknek. A fiú a megválasztása után egyre harciasabbá vált, a szavazók pedig elszánták magukat, hogy keresztesháborúba induljanak a nemlétező farkas ellen.
Mit tudunk az igazmondás és a hazugság viszonyáról most, mikor épp úgy tűnik, hogy “ordas” (pardon) hazugságokra teljes politikai mozgalmakat lehet építeni? Ezópusz farkast kiáltó fiúról szóló meséje olyan egyszerűnek és naivnak tűnik, mintha a mester zsírkrétával rajzolta volna. “Hazugsággal nem lehet messzire jutni, a hazug elnyeri méltó büntetését” - áll az örök tanulság a mese végén. A fiú büntetésével a közösségnek ráadásul nincs is dolga, hiszen a saját hazugságának esik áldozatául. Az alaptalan hazudozás árára nem csak Ezópusz, de temérdek közmondás és híres ember még híresebb (el)szólásai is emlékeztetnek: a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát; az Idő az Igazság szövetségese (Mindszenty); a hazugságnak rövidek a lábai (lies have short legs). Az emberi készségek teljes félreértésén alapulnának ezek a bölcsességek?
Ezópusz vs. tudomány
Ha bányászni kezdjük az emberi kommunikációval kapcsolatos kísérleti eredményeket, azok – meglepő módon – alátámasztják a naiv Ezópuszt. Igenis figyelmen kívül tudjuk hagyni az információ forrását, ha az sorozatosan a valósággal nem megegyező információt ad át nekünk. A forrásokra vonatkozó “szavahihetőség-becsléseket” elraktározzuk, és ez majd beleszámít a további üzenetek elbírálásába is. Akad olyan kutatás, amely egyenesen az „antimegbízhatóság” tulajdonítása felé mutat: ha valaki sorozatosan hazudik nekünk, hajlamossá válunk a szöges ellentétét feltételezni bárminek, amit a későbbiekben állít (persze a fiút a mese végén ettől ugyanúgy megeszik).
A helyzet értelmezését bonyolítja, hogy ezzel párhuzamosan létezik egy másik tudományos csapásirány is. Felettébb zavarba ejtő módon ez pedig azt állítja, hogy a félelemkeltő információk hírnökét – a farkast kiáltó fiút – nemhogy kompetensebbnek érzékeljük, de még ráadásul őszintébbnek is, mint azokat, akik nem tájékoztatnak minket fenyegetésekről. Ezt a megfigyelést már hazaibbnak érezzük. Külön szakirodalom foglalkozik ezen felül az “ismétlődés által kiváltott igazságérzet” jelenségével is: az üzenet újra meg újra történő elismétlése azt az illúziót kelti, hogy az üzenet igaz. Számos kortárs példát találunk rá, Dutertétől a QAnon-on át Trumpig, hogy igenis lehetséges színtiszta hazugságokra és egészen elképesztő blődségekre politikai mozgalmat alapozni. Akkor most mégis mire vagyunk, és mire nem vagyunk képesek? Áldozatául esik-e a fiú a saját hazugságainak? Vagy megválasztják őt a falu polgármesterének?
A hazugság költséges
Az a különös helyzet, hogy Ezópusznak egyszerre van és nincs igaza. Ez gyakran előfordul: a többértelműség, a bizonytalanság és a körülmények éppúgy az igazsághoz tartozhatnak, mint a szigorú értelemben vett tények. Ezópusznak mindenképp igaza van abban, hogy képesek vagyunk hiteltelennek bélyegezni a hazudozókat. Amiről viszont megfeledkezik, hogy a hazug üzenetek és az ezek alapján kialakuló hiedelmek felülvizsgálata bizonyos költségekkel jár - Ezópusz meg kényelmesen úgy tesz, mintha ingyenes lenne. Magunktól is tudjuk, hogy a nagy becsben tartott hiedelmeink átírása gyakran fájdalommal, diszkomforttal és nem utolsó sorban megszégyenüléssel jár együtt. Az ember társas lény, és ennek nyilvánvaló előnyei (a kooperáció lehetősége) mellett bizonyos súlyos következményei is vannak. A társas lénynek ugyanis állandóan ügyelnie kell a saját hírnevére. Szüntelenül menedzselnie kell, hogy a társak miként látják őt. A hírnevünk, a nyilvánosságnak mutatott arcunk menedzselése során pedig igyekszünk elkerülni, hogy mások ostobának, megbízhatatlannak, könnyen rászedhetőnek, konkrétan fogalmazva: nemkívánatos partnernek minősítsenek bennünket. Mikor felülvizsgáljuk egy hamis hiedelmünket és az ebből fakadó viselkedést, kénytelenek vagyunk figyelembe venni a társas költségeket is, amiket a hiedelem (és a viselkedésünk) felülvizsgálata a hírnevünkre gyakorol. A mesebeli falusiaknak, akiket a fiú rászedett az állandó vészkiáltásokkal, szembe kell nézniük a ténnyel, hogy egy ficsúr a saját szórakoztatására újra meg újra átveri őket, és tévedéseik nyomán elkerülhetetlenül nevetségessé válhatnak társaik előtt. Ha egy hiedelem mögött kellő mennyiségű érzelmi és/vagy materiális “befektetés” halmozódik fel, úgy a falusiak maguk is érdekeltté válnak abban, hogy farkasnyomokat lássanak ott, ahol valójában nincs is semmi.
Hiedelem-shopping
A szociálpszichológia klasszikus megfigyelése, hogy az ítéletnapot hirdető szekták nem bomlanak fel abban a minutumban, mikor az ítéletnap elmarad. Ennek gyakran épp az ellenkezője történik: a tagok megkettőzött erővel folytatják az újoncok beszervezését, és szemrebbenés nélkül tűzik ki az új világvége dátumát. Irracionális, agymosott - ezekkel a kifejezésekkel szokás illetni őket. Lefordítva ez olyan, mintha a farkast kiáltó fiú felsülne a falusiak előtt, mire ők ahelyett, hogy a jövőben figyelmen kívül hagynák amit állít, a szomszéd falu lakóit is megpróbálnák meggyőzni a nemlétező farkas létezéséről. Egy lehetséges magyarázat a jelenségre, hogy a nagy elánnal terjesztett hamis hiedelmek felülvizsgálatának költségei idővel annyira megnövekszenek, hogy a tagok felülvizsgálat helyett inkább “shoppingolni” kezdenek olyan magyarázatok és hiedelmek között, melyekkel a hamis elképzeléseket igazolni tudják. De mégis mik ezek a megfizethetetlennek tűnő költségek a szektások számára? Nos, gyakran egy egész élet a költség - az összes megtakarítás, a társas és baráti kapcsolatok, amiket a szektában alakítottak ki, a gyerekekről nem is beszélve, akiket a csoport nevel. A szekták bejáratott módszere, hogy fokozatosan egyre nagyobb költségeket fizettetnek a tagokkal: először a fizetés egy kis részét, aztán az egész fizetést átirányíttatják a csoport számlájára, tönkreteszik a kapcsolatot a nem-szektás családtagokkal, elköltöztetik a tagokat valami eldugott helyre. Amellett, hogy ez a szekta kasszáját gazdagítja, egyre magasabb felülvizsgálati költségeket teremt a tagoknak. “Ha már nem hiszem el amit a guru állít” - merül fel a kérdés -, “akkor mi marad?”
Lényeg a lényeg, Ezópusz nem szól róla, hogy az emberek az érzelmeikkel és a viselkedésükkel befektetnek bizonyos üzenetekbe és hiedelmekbe - mint ahogyan részvényekbe a tőzsdén vagy kockadobásokba egy kaszinóban. És az emberek időről-időre befektetnek nemlétező farkasokba, ahogy befektetnek soha be nem következő végítéletbe és láthatatlan istenekbe is. Az eszmefuttatás Ezópusz egy másik hibájára is rávilágít. Szerinte hazugsággal csak rövid távon lehet működni. A farkast kiáltó fiúnak az első néhány alkalommal hisznek a falubeliek, de hosszútávon nincs esélye. Ennek éppenhogy az ellenkezőjét lehet sokszor tapasztalni. Ha egy hazugság túléli a “csecsemőkort”, annál nehezebbé válik megszabadulni tőle, hiszen befektetéseket halmoz fel és meghízik, akár a mesebeli kis gömböc. “Too big to fail” - a közgazdaságtani elképzelés a hazugságokra is igaz lehet: túl nagy, túl régi a hazugság ahhoz, hogy széles körben megcáfolódhasson. Esetenként teljesen abszurd konspiráció-elméletek is képesek akár évtizedeket és rengeteg, a megcáfolásukra tett kísérletet kiállni.
A hazugságok hárompontos biztonsági öve
Felmerülhet, hogy a hazugságokról itt általánosságban beszélek, márpedig hazudni sokféleképpen lehet - de legalábbis többféleképp, mint igazat mondani. Megkockáztatom, hogy vannak olyan általános tulajdonságok, amelyek a hazugságokat rezisztenssé tudják tenni a valósággal történő sorozatos karambolok ellenében.
A fiú, aki farkast kiáltott (vagy a miniszterelnök, aki migránsokat, Brüsszelt, Sorost kiált), abból a szempontból tanulságos kis mese, hogy a benne megjelenő üzenet félelemkeltő. A félelemkeltő üzeneteket pedig az emberi elme nehezen képes figyelmen kívül hagyni. Nyilván tudni akarok arról, hogy veszély fenyeget, sőt! Ha felelős embernek tartom magam, még fel is készülök rá: megélezem a kaszát a farkas ellen, lélekben felkészülök a harcra. Esetleg harcba hívok másokat is azzal, hogy megosztom a farkasról szóló hírt a Facebookon (tekintve, hogy társas lény vagyok). A félelemkeltő üzenetek rendelkeznek az egyik legnagyobb potenciállal, hogy azonnali érzelmi, kognitív és viselkedéses választ váltsanak ki. A kiváltott válaszok aztán a hiedelembe történő befektetésnek minősülnek, amikkel egyszer el kell számolni. Így záródunk “szerződésbe” a hazugsággal. Csak úgy tudunk belőle kilépni, ha elismerjük: átvertek minket, minden készülődés hiábavaló volt, ráadásul hiába tüzeltük fel a szomszédainkat is, mikor legutóbb azt meséltük nekik, hogy demokrata politikusok titokban gyerekek vérét isszák.
Általánosságban igaz nem csak a félelemkeltésre, de az álhírek terjedésére is, hogy nagy befolyással és ismertséggel rendelkező egyének támogatása az igazság látszatát kölcsönzi. Egy-egy híresség pártfogása rohamtempóban növeli a hívők számát. A király, aki farkast kiált, ezerszer veszélyesebb szereplő, mint a falubeli pásztor fia. Fontos kiemelni, hogy ez nem feltétlen azért történik, mert az emberek vakon megbíznak a hírességekben, hanem mert a közszereplői pozíció általában elszámoltathatóságot jelent valamilyen hallgatóság előtt. A király tévedéseiről mindenki tudni fog, és a hamis állításokat évekkel később is - ha nem élete végéig - a fejére olvashatják. Az emberek számba veszik mindezt az üzenet kiértékelésekor.
Végül a harmadik pont: a nehéz ellenőrizhetőség. Ha akadályokat gördítenek az állítások szavahihetőségének ellenőrzése elé - kinek lenne rá kapacitása, hogy egyedül végigszámoljon pár millió szavazatot és lássa, nem csalták el a választást? -, úgy a hazugság sokáig túlélhet és közben egyre elfogadottabbá, ergo veszélyesebbé válhat.
Összefoglalva: egy befolyásos szereplő az átlagember számára csak nagy erőbefektetéssel ellenőrizhető, ijesztő hírt kezd el terjeszteni. Így indul csatába a sikeres hazugság a valóság ellen.
A nemlétező farkas, mint totális igazság
A félelemkeltő üzenetekkel turnézó demagógok természetesen maguk is védekeznek. A módszerük általában a szólásszabadságra (illetve annak egy eltorzult értelmezésére) való hivatkozás. Ezópusz meséjének egy cinikus változatában az egyik falubeli merészen elejti: nem hisz a farkast kiáltó fiúnak. A fiú a következő pillanatban már a “nemzet- és életellenes liberális cenzúra” áldozataként pózol. Ahogy a fiú hatalomra kerül, az általa képviselt ideológiai igazság - tehát hogy a farkasok léteznek és állandóan minket fenyegetnek - az empirikus igazságokat felülíró, totális igazsággá válik. “Ha nem hiszel a farkasokban” - üzeni a fiú az óriásplakátokról, a tévéképernyőről, a rádióból, a hűséges ölebeinek nyálából összeragasztott újságokból -, “akkor te is a farkasok közé tartozol.”
