„Délelőtt 10 óra lehetett, amikor a Vasút utcában lévő házunk lefüggönyözött ablakában édesanyámmal láttuk a ház előtt lassú menetben elmenőket. Láttuk, amikor legkedvesebb tizenhárom éves barátnőm és osztálytársam. Gründfeld Klári, ahogy szülei kezét fogva, bicegve az ablakunk alatt felnézett, talán érezte, hogy ott állunk és látjuk őt, szomorú szemét még ma is látom. Édesanyámmal együtt sírtunk, én kérdeztem tőle: miért, miért?!” Egy még élő szemtanú szavait idézi 2020 decemberében megjelent könyvében a balatonboglári helytörténész, Horváth Iván a község zsidóságának 1944 május 17-i deportálásáról.
A zsidó-sorsok Bogláron –a piactértől a tabi gettóig - című hiánypótló, korabeli fotókat, képeslapokat, újságközleményeket is bőségesen tartalmazó monográfia a Dél-Balaton legnagyobb lélekszámú, gazdaságilag is legjelentősebb zsidó közösségének mindennapjait, a település fejlődésében betöltött felbecsülhetetlen szerepét mutatja be levéltári kutatások, tárgyi emlékek és visszaemlékezések alapján. Boglárt az 1861-ben Budapesttől Fiuméig közlekedő déli vasút megépítése tette jelentéktelen faluból prosperáló községgé. A XIX. század utolsó évtizedeiben települtek ide nagy számban izraelita vallású magyar családok, akik a vasút adta lehetőségeket kihasználva elsősorban búza-és faipari termékekkel kereskedve, a tenger felől fűszer -és gyarmatárút importálva, a környékbeli földbirtokosokkal együttműködve alapozták meg a Balaton parti kis település jólétét. Olyannyira jól ment az 1900-as évek legelején, hogy a helyi gazdasági notabilitások saját takarékszövetkezet részvénytársaságot hoztak létre, felépítve a község legjelentősebb irodaházát.
Mindezekről, persze korántsem ilyen alapossággal, a városuk múltja iránt érdeklődő bogláriak eddig is tudhattak. Amikor 15 éve Boglárra költöztem, szomszédjaim már első beszélgetéseink alkalmával felhívták a figyelmemet, hogy feltétlenül kerekezzek el az akkoriban rendbe hozott zsidó temetőbe, nézzem meg a 1910-es években Balatonboglár egyik leggazdagabb zsidó kereskedő családja építtette, 1995-ben felújított kétszintes Fischl-házat, amely jelenleg helytörténeti múzeumnak és a Régi műhelyek című állandó kiállításnak ad otthont. Hamarosan, éppen Horváth Iván kutatómunkájának köszönhetően, egy zsidó emlékszobát is berendeznek benne. De a város centrumában is áll még néhány olyan épület, amelyekben az egykor itt élt tehetősebb izraelita származású magyar kereskedőcsaládok laktak. Megvan még, igaz felismerhetetlenül átépítve, a jelenleg munkaügyi központnak helyet adó zsinagóga is, ami a cinikus recenzensben – nem részletezett - bizarr áthallásra ad okot. Ennél sokkal tanulságosabb, hogy a zsinagóga építéséhez a gazdag keresztények is hozzájárultak anyagilag, ahogy aztán a 1930-as években a boglári domb oldalában álló gyönyörű katolikus templom falainak felhúzásához jelentős összeggel szállt be a helyi zsidó közösség is. Az sem mellékes, hogy a templom plébánosa az a Varga Béla volt, aki a menekült lengyel diákoknak - köztük zsidóknak - alapított gimnáziumot 1940-ben (ma Lengyel- Magyar Kultúrház), majd az amerikai emigrációból hazatérve az első szabadon választott magyar Országgyűlés alakuló ülésén, 1990-ben ő mondhatta a megnyitó beszédet.
Ha ez a tipográfiailag is pazar könyv (a balatonfűzfői Tradeorg nyomdát dicséri) szerzője megállt volna itt, és csupán néhány záró mondatban emlékezik meg 164 boglári lakos elpusztításáról, akkor is egy értékes munka született volna. Horváth Iván azonban a tragédiába torkolló múltidézésben (ma előszeretettel nevezik emlékezetpolitikának) sokkal tovább ment, mint ami egy helytörténésztől elvárható. Sok éves kutatómunkával, olykor megrendülését sem palástolva, térképezte föl a múlt évszázad legnagyobb nemzeti és benne balatonboglári gyalázatát. A szerző, nem úgy, mint például a 1944. márciusi német megszállás utáni zsidó deportálásokban való sokszor lelkes magyar hatósági részvételt elhazudó, azt kizárólag a megszállók nyakába varró „gránitszilárdságú” magyar Alaptörvény, kegyetlenül szembesíti az olvasót a szégyenletes tényekkel. Mert bizony a boglári magyar zsidókat nem SS katonák, hanem magyar csendőrök és közigazgatási alkalmazottak gyűjtötték össze a piactéren, terelték végig a Vasút utcán, vagonírozták be és vonatoztatták őket a tabi gettóba. S bár Horváth szerint a falu lakói többségükben sajnálták szerencsétlen sorsú barátaikat, iskolatársaikat, szomszédjukat, tényleges segíteni kevesen mertek - mindemellett, akadtak olyanok is, akik kaján örömmel nézték végig lakótársaik elhurcolását.
Horváth könyvében nem tesz engedményeket, nem próbálja bagatellizálni a magyar közreműködést a korábban elképzelhetetlennek hitt bűnös fejleményekben. Nemcsak szembesít bennünket a borzalmakkal, de kimondja, hogy mindezekért az akkori kollaboráns, túlbuzgóságukban olykor még a nácikon is túltenni akaró magyar döntéshozókat és a gyáván meghunyászkodó, közönyében cinkos tömeget egyaránt felelősség terheli. A keresztények számára a gyónás sem adhat az emberirtásban vállalt passzív, főleg pedig aktív szerepük alól feloldozást. Alig hat év telt el az idő tájt, hogy felszentelték a közösen épített katolikus templomot. Ennyit a keresztény értékekről.
Tabon, az állomáson, ordítozó, a zsidókat puskatussal ütlegelő csendőrök fogadták a deportáltakat. K. Endre közjegyzőt idézi Horváth, akinek a parancsára a vagonból kitódult tömeg nem hallgatott el: „erre a hozzám legközelebb lévő állát lovaglóostorommal megütöttem, ez egy nő volt.” K. Endre amúgy családos, jó katolikus hivatalnok volt. Kérdeztem a szerzőt, ugyan miért nem írta ki ennek a derék magyar embernek a vezetéknevét? A marcali körjegyzőből gusztustalan rovarrá átváltozott Kafka-mutánsét. „Mert csak így K.-ként szerepel a levéltári anyagokban is” - felelte a helytörténész.
Kassáig kizárólag magyar csendőrök kísérték a dél-balatoni transzportot. Ott vette át tőlük az SS és szállították őket Auschwitzba, a halálba. Csak az a néhány férfi maradt életben, tért haza, akiket Tabról munkaszolgálatra vittek.
(Horváth Iván: Zsidó-sorsok Bogláron – a piactértől a tabi gettóig. Magánkiadás, 2020.)
