Mindössze hét bátor republikánus szenátor akadt az amerikai kongresszus felsőházában, akik a Donald Trump ellen már másodszor zajló alkotmányos vádemelési eljárás (impeachment) során a demokrata többséggel együtt a volt elnök elítélésére szavaztak. Bátraknak nevezem őket, mert a Republikánus Pártot mostanra teljesen túszul ejtették a trumpisták; a jobb napokat is megélt politikai formáció szavazóbázisának immáron nem elhanyagolható részét teszik ki a fehér felsőbbrendűség hívei, illetve az antiszemita összeesküvés-elméletekben hívő eszementek. A szóban forgó radikálisok pedig saját pártjuk mérsékelt képviselőit is ellenségnek tekintik – gondoljunk csak arra, hogy a Capitoliumot megrohamozók január 6-án többek között a Trumppal szembehelyezkedő republikánus alelnököt is likvidálni akarták!
A bukott államfő elmarasztalására voksoló hét konzervatív szenátor viszont nyilvánvalóan tudatában van annak, hogy a Republikánus Pártot gyakran „régi nagy párt” (Grand Old Party) néven emlegetik az Egyesült Államokban, melynek tradícióival semmiképp sem fér össze a Trump által képviselt tekintélyelvű ideológia. Ugyanez a felismerés motiválja azokat az egykori republikánus politikusokat, akik pártjuk radikalizálódását látva máris kinyilvánították szándékukat egy mérsékelt jobbközép formáció megalakítására.
Prognosztizálható azonban, hogy a pártszakadások nem csupán a tengerentúli konzervatív politikai fősodorra lesznek jellemzőek. Előbb-utóbb az Európai Néppárt azon meghatározó személyiségeinek is elfogy a türelme, akik egyre gyakrabban teszik fel a kérdést: mit keres a szabadságjogokat odahaza lábbal tipró Fidesz a jogállamiság mellett legalábbis elviekben kiálló konzervatív pártcsaládban?
A hazai és a lengyel populizmus nem egyszeri történelmi kisiklás, nyilatkozta a Népszavának nemrégiben Berend T. Iván közgazdász. A populizmus ragálya mára azonban Kelet-Közép-Európa mellett megfertőzte a világ legnagyobb múltú demokráciáit is. Az okok sokrétűek. A bérből és fizetésből élők jelentős hányadának radikalizálódása az öreg kontinensen részben visszavezethető az európai baloldalnak Blair és Schröder nevével fémjelzett kapitulációjára a nagytőke előtt. Bő másfél évtizede e trendnek megfelelően az akkori MSZP is elfordult a szociáldemokrácia ideológiai tablójától, nem is sejtve, hogy a neoliberális gazdaság- és társadalompolitika átvételével tömegeket fog elidegeníteni magától, s a később „fülkeforradalomként” aposztrofált nemzeti katasztrófát készíti elő éppen.
Míg azonban Nyugat-Európában a szélsőjobb többnyire marginális helyzetben lévő fasisztoid pártocskákban ölt testet, nálunk éppúgy kormánypozícióba kerültek a szélsőségesek, akár az Egyesült Államokban. Egy a tábor, egy a zászló, hirdette fennen Orbán Viktor, miközben „megtért liberálisként” leszalámizta a tradicionális jobboldali pártokat idehaza, hogy kisajátíthassa a szóban forgó politikai térfelet. Az USA-ban, mint említettem, egyre több republikánus határolódik el a trumpizmustól. Vajon akadnak-e Magyarországon igazi konzervatívok, akik a narancsot önkényuralmi jelképnek tekintik?