Arról, hogy a Klubrádiót hajánál fogva előrángatott indokokkal megfosztották a frekvenciájától, sok és felháborodott szó esett. Arról, hogy az orbáni rendszerben immár a kultúra, vele a tudomány teljes egyenirányítására törekszenek, valamivel kevesebb. Holott abban, ami e téren eddig történt, a Klubrádió internetre kényszerülése csak egy csepp a pohárban.
A nyomtatott hetilapok közül már csak néhány létezik az ellenzéki térfélen, nyomtatott napilapból pedig már csak egyetlen egy. A többi vagy nyíltan a rendszer szócsöve, vagy úgy tesz, mintha pártatlan lenne. Érdemben megszűnt a tudományos akadémia és az egyetemek önállósága, az oktatás a kormányzat által kijelölt tankönyvek előírásával ideológiai monopóliumot biztosított magának az alsó- és középfokú oktatásban. A művészeti támogatások megítélése lényegében a kormány befolyása alatt áll. A bíróságok egy részét mára a maguk embereivel töltötték föl, másik részét meg egyre jobban megfélemlítik. Akkor miről is beszélünk?
Csak arról kellene-e beszélni – ahogy ezt praktikus elmék vélik –, hogy milyen az egészségügyi ellátás és a járványvédelem, az oktatáspolitika, a környezetvédelem? Netán külkereskedelemről és a külpolitikáról, netán a migráció kezelésének módjáról, a cigányság helyzetéről – akik jelentős mértékben a kormányt támogatják a szavazatukkal, ahogy a legszegényebb régiók szavazói is?
Mindez nem annak függvénye-e, hogy milyen a politikai rendszer? Nem azzal kellene-e szembeszavazni és nem utolsó sorban tevőlegesen szembeszegülni?
Nem alapvetően a politikai rendszertől függ, milyen a egészségügytől kezdve a szegénységig minden? Egykor és ma a demokratikus, szabályozott kapitalizmuson alapuló rendszerek, a politikai szabadság világa mindig jobban teljesített és teljesít, ami a közérzetet, a közjót és az életszínvonalat illeti. Nem azért kell-e inkább a mai rendszer ellen megtenni mindent, beleértve a választásokon a szavazást, mert alapvetően a nemzet, a közjó ellenében gyakorolja a hatalmát? A hitleri vagy a pártállami hatalom gyalázatához nem elég, hogy pokolra valók voltak az urai, még azt is boncolgatni kell, hogy „de azért épültek autópályák” vagy „de azért volt olcsó könyvtár”? Ha a szabadság hiányzik, minden megpecsételődik. Márpedig Magyarországon a szabadság épül le, tervszerűen, előre megfontoltan, bűnös politikai szándékkal, és tulajdonképpen hihetetlenül primitív, átlátszó módon, hogy szinte ordít.
Mára már teljesen érvényesül a nemzetiszocialista jog megalapozójának meghatározása, hogy a „politikai” (tehát az, ami a politika legbensőbb lényege) alapja a „barát–ellenség” viszony. Az orbáni rendszer egész tevékenységét, az egészségügy, az oktatás, a kultúra és a tudomány utolsó konkrét részletéig ez hatja már át – és ennek irtózatos, sötét fényében a szó legszorosabb értelmében parasztvakító látszat a véleménynyilvánítás még létező szabadsága és az, hogy ezek a sorok még megjelenhetnek.
Ha az a bizonyos lényeg, a „politikai” ellenzéki oldalon szóba kerül, a mérvadó, megfontolt, komoly mainstream elemzők populizmusról, hibrid, „sok tekintetben diktatórikus” (Gyurcsány Ferenc, online évértékelés) rendszerről beszélnek. A legkorlátoltabb önámítás, amikor elhangzik, hogy „nemzeti-konzervatív”. Én az vagyok – és a nyomát sem látom magam körül.
Az állítólag 14. legbefolyásosabb ember, bizonyos Kövér László szerint ha „nem védjük meg a nemzeti kormányokat, nem kizárt, hogy mire gyermekeink elérik a mi mai életkorunkat, Európa már negyedik birodalommá válik”, ahol a nemzetállamoknak, nemzeti kultúráknak nem lesz jelentőségük, és „identitásunk kiirtására fognak törekedni, akár a tömeges bevándorlás, akár a gender terjesztése révén.”
A Harmadik Birodalomban irtották így, akiket zsidónak nyilvánítottak. Tehát akkor „bennünket” irtanak most? Kik? A „Negyedik Birodalom” kifejezés pedig alantas célzás az Európai Unió egyik legerősebb tagállamára, mely egykor Harmadik Birodalom volt. Az alpári uszítás tárgya pedig ma nem valami konkrét, hanem szándékosan homályban hagyott, természeténél fogva gonosz ellenség. Vajon „tuggyuk-e” mind, kicsodák? Megmondom, mielőtt valaki a zsidókra gondol – nem ők: mindenki az, akik nem a mieink. Ennyire egyszerű ez. Ennyire hatalomittas. És miközben Angela Merkel elolvassa a magyarországi német nagykövetség szokásos jelentését az itteni fejleményekről, a német gazdasági érdekek és saját demokratikus meggyőződése kel birokra a lelkében, és bizonyára még mindig a szelíd, személyiségének kedvességéhez illő kompromisszumokon töri a fejét.
Nem volt ez másként a demokratákkal 1939 körül sem, amikor a második világháború kitört.
„A brit kormány politikája arra irányult, hogy a német közvéleményt a tárgyalások útján megvalósítható békés megegyezés lehetőségéről meggyőzze, és ezáltal Hitlerre nyomást gyakoroljon, hogy a tárgyalóasztalhoz visszatérjen. Abban a meggyőződésben, hogy végső soron tekintettel lesz saját, német népére. Egy ideig még a német támadás se változtatott ezen a meggyőződésen […] továbbra is az állam és a közjó iránti felelősséget érző német polgárok képe lebegett a szemük előtt, akik a rendelkezésükre álló információk alapján racionálisan tudnak dönteni és cselekedni. Az angol demokraták elképzelései szerint lehetetlen, hogy a németek önként támogatni fogják Hitler háborúját. […] A brit kormány ezért arra számított, hogy a német nép előbb-utóbb felkel és megdönti a diktátor uralmát.” (Stephanie Seul: Appeasement und Propaganda 1939–1940. 2005.)
Harsoghat a kacagás, mint az orbáni mondásra, hogy „mi soha sem vetemednénk arra, hogy elhallgattassuk azokat, akik nem értenek egyet velünk”. Ez a rendszer egyelőre azért legyőzhetetlen, mert a hatalmon levők mindenre elszántak, az általuk kirekesztettek, semmibe vettek pedig nem.
Készülhetünk. A kezdeten már rég túl vagyunk. Ami most a Klubrádióval történt, csak egy közbenső állomás a végzetes úton egy demokráciával álcázott, fasisztoid világban. Ha ez a rendszer uralmon marad, akár az internet elhallgattatására is sor kerülhet.
A szerző író