Mintha örökös vasárnapba dermedt volna a világ. Ez a világ most leginkább Bécset jelenti, de valahogy úgy képzelem, hogy mindenhol ez lehet. Reggel, amikor egy főváros szinte felforr a munkába és iskolába igyekvő tömegtől, amikor reszket a levegő a türelmetlen sietségtől, szellősen jár a busz és a metró, tülekedésnek semmi nyoma. Az utcákon is érezhető, hogy aki teheti, az most mind otthon dolgozik. Ki sem dugja az orrát, csak a legszükségesebbekért. Az én otthonom, az én váram.
Az első napokban még úgy tűnt, mintha a város megkönnyebbülten felsóhajtana, hogy nincs az a nyüzsgés, az állandó felfokozott idegállapot, mint a lázas test rángásai, a por és a zaj, végre levetheti magáról a terhes embertömeget. És kicsit foglalkozhat magával. Egy ilyen kaliberű városnak mindig van mit átgondolnia, megrágnia. Most végre a nyugalom is megvan hozzá. De tévedtem. Ez nem a megkönnyebbülés jele volt, hanem a mellőzöttség szomorúsága. A sértett díva sóhaja, aki hirtelen ezer és ezer rajongó nélkül maradt. Aki fél- vagy negyed ház előtt mutogatja most a bájait. Nincs vastaps, a fényképezőgépek nem tárolják el éhesen a szebbnél szebb fotókat, senki sem alél el a lábai előtt. Nem jönnek messze földről megnézni a tereit, korszakokat meghatározó stílusát, azt a miliőt, ami hosszú ideig az elegancia és a kellem szinonimája volt, és igazán még ma is nehezen akad versenytársa. Az elegancia ráadásul akkor a legmegnyerőbb, ha nagyvonalúság párosul hozzá, s ehhez Bécs nagyon ért.
Most meg konganak az utcák.
Persze némi enyhülést azért érzékelni. A boltok már kinyithattak, a türelmetlen rohamot a legtöbb helyen már az ajtóban megszűrik, valamilyen képlet alapján (alapterület szorozva sűrűség, osztva a járványügyi együtthatóval) jön ki, hogy hányan tartózkodhatnak épp az áruházban. A neves divatboltok előtt szombaton a Mariahilfer strasszén többen is állingáltak másfél méteres hézagokkal az utcán. Kicsit olyan volt, mint a nyolcvanas évek Kolozsvárja, amikor szinte bármiért kialakulhatott a sor az élelmiszerboltok előtt. Én is szeretek divatosan öltözni, de elképzelni sem tudom azt a ruhadarabot, ami miatt hosszú percekig ácsorognék a februári hidegben. Mi nem ér rá márciusig? Van olyan ing, amely elveszti a szavatosságát, idejétmúlttá válik? Vagy egyszerűen kifogytak az alsókból és a zoknikból? Vagy végre úgy lehet vásárolni, hogy nem virtuálisan tapogatjuk meg a ruhákat, nem számítógépen keresztül tapogatjuk a divat ütőerét?
A sétálóutcai nagy bevásárlóközpontban minden elővigyázatosság ellenére hömpölyög a tömeg, egymás sarkára lépünk a mozgólépcsőn. A kisebb pékségbe csak úgy mehetünk be hárman, ha mindenki más kijött. A Media Marktban pedig kedvesen figyelmeztet a beengedő, hogy az üzletben tartsuk meg a kétméteres távolságot, ami kissé vicces, mert azt jelenti, hogy miközben egyik szemmel böngészem a cédéket vagy a zsinór nélküli egereket, a másik fél szemem folyamatosan méricskél, és akkor mint a csárdásban, ide-oda lépegetek, hogy esélyt se adjak a vírusnak. Itt persze mindenki FFP2 maszkot hord, bárhol kapható, de kérhető is a kasszáknál, ha valaki elfelejtette volna, és jóval kevesebb az alternatív felhasználó. Konkrétan egy nyakasat vagy állasat se láttam, mindenki előírásszerűen hordja. A dacos hülyeség itt vagy diszkrétebb, vagy kevesebb jutott belőle, amikor az ostobaságot szétszórták a világon. Vagy lehet, hogy a butaság is otthonról dolgozik?
A Rathaus előtti korcsolyapályára például nyakba akasztott kütyüvel lehet csak felmenni, amely sípolva jelez, ha valakihez két méternél közelebb sodródunk. Korcsolyázó őrök is vannak, akik odasiklanak ahhoz, aki esetleg süketséget mímelne, bár elég nehéz nem hallani az ütemes jelzést. Cipőcserénél persze majdhogynem folyamatos a hangzavar, mert nincs annyi hely, így szinte folyamatos sípolásban faarccal kell befűzni a korcsolyát. És úgy tenni, mintha mi sem lenne természetesebb.
Azt persze még nehéz megmondani, hogy mi lesz a kényszerű fegyelemből, amikor ismét visszaáll a rend. Marad majd némi józan mértékletesség bennünk, mint a pandémia visszfénye, vagy megint mindent elönt a fogyasztás dühödt és mindent bepótolni akaró hedonizmusa? Az egyszer élünk haláltánca. Bécsben valahogy jobban bízom mértékletesség tekintetében, Budapest, ahogy én ismerem, a klímakatasztrófát is megoldja majd okosba, ha másként nem, akkor a romokon bukkannak majd fel a szívós Varsányinék, akik hozott szalonnával oldják meg a világvége heveny problémáit. És ez egyszerre tölt el valamilyen dermedt büszkeséggel és hideglelős félelemmel.
Bécs most épp a frissen lehullt hó vékony rétege alatt várja, hogy merre is fordul a sorsunk. Lehet még csillogó díva, vagy kissé hátrébb kell lépnie a rivaldafényből, hogy egy még inkább élhető (szerényebb) világban találja meg a helyét. Kevesebb glamourral, de kiszámíthatóbb jövővel. Lehet, hogy az önkorlátozás, a szerényebb pompa, a kigazdálkodható fényűzés lesz a járvány leckéje, amit ha fogcsikorgatva is, de képesek leszünk megtanulni? Mert akkor ennek az örök vasárnapnak is lenne értelme, és nem csupán egy rövid szusszanás lenne a vég előtt.
