Különös élmény egy több száz darabos puzzle-t összerakni, pláne, ha egy híres festményt ábrázol, úgymint Leonardo Da Vinci Mona Lisáját vagy Gustav Klimt Csók című képét. Ilyenkor ugyanis nemcsak „újraalkotjuk” az adott művet, de kénytelenek vagyunk annak legapróbb részleteiben is elmélyedni, így olyan apróságokat is észreveszünk, amelyeket egy múzeumi túrán figyelmen kívül hagynánk. Kérdéses azonban, hogy egy-egy kirakóssal közelebb jutunk-e az adott műhöz, avagy finomodik-e az esztétikai érzékünk.
– A puzzle akár a megismerés metaforájaként is leírható – mondja Fehér Dávid, a Közép-Európai Művészettörténeti Kutatóintézet (KEMKI) igazgatója, aki szerint több száz darabból kirakni egy képet olyan érzést kelt, mintha kutatást végeznénk, elvégre a szó szoros értelmében rekonstruáljuk a képet. A játék befejeztével azonban kérdéses, hogy megismertük és megértettük-e a művet. Fehér szerint egy-egy alkotás értelmezése végtelen folyamat, így hiába állítottuk össze a kis darabokat, a teljes képet sosem kapjuk meg.
Máshogy vélekedik a kérdésről Hemrik László, a Ludwig Múzeum múzeumpedagógiai osztályvezetője, aki szerint egy puzzle-játék során az emberi psziché inkább meditatív állapotba kerül, és sem a kirakásra kerülő látványt, sem annak mélyebb rétegeit nem célozza meg. – Ugyanakkor egy képzőművészeti puzzle az értékes művészethez kapcsolódik, így mégiscsak a művészet hasznára van – mondja Hemrik, hiszen az a játékos, aki órákat töltött együtt egy kirakóssal, később talán kíváncsi lehet az eredeti képre, hogy valódi esztétikai élményhez jusson.
Fehér szerint egy puzzle összerakásánál másfelől önkéntelenül is belemélyedünk a kép részleteibe, ahogy egy múzeumban is többször visszatérünk a kedvenc alkotásunkhoz. A művészettörténész például 2006-ban a müncheni Alte Pinakothekban hosszasan nézte idősebb Jan Brueghel egyik kisméretű képét, amely egy halpiacot ábrázolt, mígnem azt vette észre, hogy részletről részletre haladva komplett történetek bontakoztak ki előtte. – Egy puzzle összerakása is hasonló élményt nyújt, ám jelentős probléma, hogy hiányzik a mű érzéki jelenvalósága.
Ha a kérdést azonban múzeumpedagógiai szempontból nézzük, Hemrik szerint mégis van helye a kirakós játékoknak, és nem csak a legkisebb korosztály esetében. – Az ilyen típusú feladatokkal képesek vagyunk kiemelni egy művet a kiállításból és képesek vagyunk ráirányítani a tekintetet – mondja a szakember. Sőt, ha egy pedagógus izgalmas előadást tart, az is elérhető, hogy a puzzle kirakás tanulságait, például, hogy a képnek melyik részletét volt nehezebb megtalálni, beazonosítani, azzal már a mű lényegi ismérveit is megcélozza. – Arról nem beszélve, hogy a művészeti térben folytatott játék sikerélményt kelthet, ami a későbbiekben jó táptalajt biztosít a művészet befogadásához.
Van persze, aki a puzzle-t nem játékra, hanem alkotásra használja fel. Fehér Dávid példának hozza fel Tarr Hajnalka képzőművész 2011-es képsorozatát, mely tizenegy ikonikus festményeket ábrázoló, nagyméretű puzzle-k „rosszul” kirakott darabjaiból áll. A megidézett képek között megtalálhatjuk Botticelli Vénusz születése, Brueghel Bábel tornya, Leonardo da Vinci Hermelines hölgy és Mona Lisa vagy Van Gogh Napraforgók című műveit. – A szétszedett, majd újra összerakott képeken megőrződik az eredeti művek színkompozíciója, és talán egy-egy ponton felismerhetőek maradnak azok részletei, az egész mégis visszafordíthatatlanul széttörik, a puzzle-darabok szinte örvénylenek – mondja Fehér.
Tarr elmondása szerint a 2011-es képsorozatban valójában azzal játszott, hogy ha apró darabjaira bontja a klasszikus képek repróit, majd összekavarja a részleteket – persze megőrizve a színvilágot és az eredeti mű méretét –, vajon a kapott eredmény is műalkotás lesz-e. A művész így például Botticelli Vénusz születése című képét, mely 172-szer 278 centiméteres, több doboz puzzle felhasználásával rakta újra össze. Tarr bevallása szerint ő maga is úgy látja a világot, mintha az egy nagy puzzle lenne, mely sok, apró részecskéből áll össze, melyek folyamatosan széthullanak, majd újra összeállnak. Egy alkalommal például direkt azért rendelt meg egy tizennyolcezer darabból álló, szárnyasoltárt ábrázoló kirakóst, hogy azt egy művészeti projekt keretében összerakja, majd lefesse fehérre, hogy az elkészült műre a saját képeit vetíthesse. – Egy prágai művésztelepen el is vonultam, és elkezdtem vele szöszölni, de egy nap alatt világossá vált, hogy nincs az az isten, hogy én ezt kirakjam.
