„...a hegyvidéki zsidók meggyilkolása történetének feltárása fontos, de a rendező ahelyett, hogy egy megrázóan fontos témát tárgyaló filmet készített volna, aktuálpolitikai furkósbotot faragott az ügyből. (…) Összekeveri az idősíkokat, a 2005 környéki és a mai vitákat, a nyilas tömeggyilkosságok feldolgozása után kialakult helyzetet, egyenlőségjelet tesz a turul megmaradása mellett ma érvelők és a nyilasok, illetve a nyilasokat védelmezők között” – nyilatkozta Pokorni Zoltán, a XII. kerület polgármestere Ács Dániel A gyilkosok emlékműve című dokumentumfilmjéről, miközben a turulszobor sorsáról próbált valami értelmeset, elfogadhatót mondani.
Hát persze. Csináljunk egy újabb holokauszt-filmet! Meséljük el a százezredik történetet a népirtás borzalmairól! Vagy akár az áldozatok nemzedékeken átívelő traumájáról. Ez teljesen rendben van. Újra fejet hajtunk illedelmesen a zsidók előtt – bocs, ez túlzás volt –, esetleg a hajunkat tépve rázzuk – úristen, hogy lehetett ilyet tenni? –, vagy éppen őszintén hitet teszünk az antiszemitizmus ellen. Rég volt, csúnya volt, többé úgysem lesz. Pont. Szerencsére a 444 kiváló filmes újságírója kilépett a szertartásos megkönnyezés szentélyéből, nem rakott egy újabb virágot a tömegsírra. Hiszen a kötelezően előírt kegyelet még nem szembenézés a bűnnel, sőt, segítheti is feloldódását, semmibe veszését – és megismétlődését.
A gyilkosok emlékműve megrázó történeteket mesél el a budapesti holokausztról, de hatásos, elgondolkodásra késztető párhuzamos szerkezetével arról szól, hogyan kereng megbánás és önigazolás a jelen nemzettudatának jobb féltekés bugyraiban. Ami persze csak úgy érhető tetten, ha hírt ad magáról. Efféle felszínre törésnek tekinthető a hegyvidéki turulszobor felállítása. Ha a turul a magyarság ősi szimbóluma, miért háborús emlékműként támad fel, karmai között kardot tartva. És miért második világháborúsként, amikor a madár alakjával a szélsőjobboldal melengette magát. Miért az egykori nyilas pártház, tömeggyilkosságok közelében? Miért volt ez fontos a 2000-es évek elején Mitnyan György polgármesternek? Miért gerjesztett vitát, felháborodást, ellenállást? Miért védte Pokorni Zoltán későbbi polgármester? Miért a Jobbik tüntetett érte? Hogyan kerülhettek az áldozatok nevei közé véreskezű nyilasok? És ha ennyi baj van vele, miért nem távolítják el?
Ebben a kontextusban lesz súlya a dokumentumfilm tényfeltáró szálának. Mert az ostrom utolsó szakaszában a környéken történt nyilas vérengzés részletes, tárgyszerű elmesélése a jelen mentális és morális anomáliáját emeli ki. Se a szakértőknek, se a rendezőnek nem kell mást csinálniuk, mint leíró mondatokkal, feszesen vágott képi dokumentumokkal, néhány fontos tény eredeti, jegyzetelést imitáló kiemelésével felidézni a „sztorit”. Kegyetlensége szürreális, aminek fényében a szobor ügye tragikusan abszurddá válik.
Jó lenne, ha a filmnek aktuálpolitikai üzenete lenne. De sajnos mélyebb a probléma. Pokorni Zoltán persze hitegetheti magát és környezetét, hogy aktuálpolitikai furkósbottal szándékozták fejbe csapni. Ha valami lesújthatott rá, az egyedül saját lelkiismeretének furkósbotja. Amely már évek óta kering fölötte. Tisztáznia kellett önmagában apja ügynökmúltját, a turulszobor kapcsán pedig a nyilvánosság előtt szembesült azzal, hogy nagyapja nyilas gyilkos volt. Nagyon kemény próbatétel. Akárcsak megtalálnia helyét, identitását illiberálissá vált nemzeti pártjában. Az ő tépelődése, bizonytalansága egy széles társadalmi réteg nemzettudatának skizofréniáját jelzi. Elismerni a történelmi bűnt, megbánóan nézni az áldozatok szemébe, hogy felcsillanjon vétkes elődeink ártatlansága. Emelhetnénk nekik is szobrot, nem, véres a kezük, sírunk, de ha már áll az emlékmű, maradjon, ne rombolják le, majd letöröljük róla a nevüket, és más korba helyezünk mindent, amelyben mindannyian áldozatunk voltunk. Majd mikor dönteni kell minderről, nem szavazunk.
De haboznak azok is, akik tisztán látnak. Felháborodnak, de nem tesznek határozott, kényszerítő lépéseket. Mert annyira azért mégse, ez van, majd tovafújja az idők liberális szele. Hátha összetartozunk. Ács filmje váratlan érzékletességgel ragadja meg ezt a zavaros történelmi-társadalmi tudatállapotot. Ettől lesz igazán jelentős munka. A nyilas gaztettek felidézésébe ékelődő mai szélsőjobbos megszólalások, demonstrációk pedig megpengetik a bűn állandóan feltámadó szellemének misztikumát. A nagy nemzetvédő, területeket visszaszerző harc elbukott. A világtörténelem új hulláma már elérte a közeli épületeket, s lassan mindent jövőjébe sodor. De egy háborút még meg lehet nyerni. Az egyedül megnyerhetőt. A legnagyobb ellenség, a védtelen kisebbség ellen. Lendül előre a kar, harsog az egykori vonás hang, judapestezés. Nem! Ezt tényleg nem! Köszönjük a filmet. Itt nem szabadul el még egyszer a pokol. De ugye ez nem jelenti azt, hogy meg kell tagadnunk magunktól egy kis sorosozást, libsizést is, és nem gyönyörködhetünk a bajusz kirekesztő, kövér pödrésében?
