Az A38 dunai állóhajó Budapest egyik legismertebb szórakozóhelye, a regényének is kiemelten fontos helyszíne. De már az első könyvének is itt volt a bemutatója. Mennyire meghitt a kapcsolatuk?
Baráti jellegűnek mondanám. (nevet) Hogy nem csak koncertjárói minőségemben voltam jelen itt korábban, egészen kiment a fejemből. Az A38 nekem elsősorban, ahogy a főhősömnek is, a jó hangulatú, egészen különleges atmoszférájú koncertek helyszínét jelenti. Meghatározó élmények kötnek ide.
A főhős egy Mudhoney-koncerten vesz részt itt 2016 nyarán, aminek aztán meg is lesz a következménye… Ez lenne az oka, hogy a regény eseményei mindössze három napba sűrítve, július 30. és augusztus 1. között történnek?
A valóságot szabadon hajlíthatja az irodalom, nekem mégis megtetszett az ötlet, hogy egy valóban megtörtént, általam is látott koncert köré szervezzem a regényt. Másfelől ki akartam próbálni annak hipnotikus hatását is, amikor egy ekkora szöveg ennyire rövid cselekményidővel dolgozik. A két koncepció aztán találkozott egymással, egészen természetesen, és az is szinte magától állt össze, ahogy a történetem rátalált a 2016-os nyár tényleges eseményeire, például egy hollandiai futballmérkőzésre. Ha bármit erőltetni kell munka közben, érdemes hallgatni a vészcsengőre, érdemes pihentetni, vagy akár visszabontani a szöveget. Ha viszont a regény elkezdi írni önmagát, akkor nincs megállás, akkor muszáj menni az árral. Itt pedig – nagy szerencsémre – ez utóbbi történt.
A Hic sunt dracones latin kifejezéssel a veszélyes, feltáratlan területeket jelölték a középkori térképészek az atlaszaikban, a mitológiai szörnyek tanyáját, ahová nem ajánlott a belépés. A regényben két konkrét sárkány is feltűnik, de azért az Erre sárkányok élnek cím utalhat másra is. Micsoda felfedeznivalókat rejt a regény?
A kifejezéssel történészként találkoztam, írói sejtésnek engedve tettem viszont félre magamnak. A regény írásakor egyszer csak eszembe jutott, és onnantól nem is volt kérdés, mi lesz a könyv címe. Egy művészi alkotásnak akkor van igazán tétje, ha olyan dolgot tár fel, ami mindaddig rejtve volt, amire nem tudtunk vagy nem mertünk még rátekinteni – mint a térképeken fehér foltokkal jelölt vidékekre. Bár a regényben számos rejtélyes, megfejtésre váró történés zajlik, a valódi fehér foltok a hős lelkében vannak. Olyan ember ő – és sokan vannak, vagyunk így, azt hiszem –, aki hozzászokott, hogy nem megy közel a dolgokhoz, hogy a saját életét is eltartja magától. Sok kellemetlenségtől megmenekülhetett így, ám ez a folytonos megúszás messzire sodorta őt attól, ahová időközben megérkezhetett volna. Ez a három nap egy partraszállás egy ismeretlen szigeten, annak minden kockázatával és lehetőségeivel együtt.
Ez a főhős, Jámbor Kornél kulturális újságíró, aki mind szakmailag, mind a magánéletben csődöt mond, sem a múltja, sem a jelene, de még a jövője sem túl rózsás. Ki ő tulajdonképpen, ő zökkent ki az időből vagy az idő zökkent ki, melyet aztán nem tud helyretolni?
A bölcsész értelmiségiek, azt hiszem, soha sincsenek teljesen a helyükön a világban, ők valamennyire mindig hamleti helyzetben vannak. A „valamennyire” szempontjából viszont fontos lehet az évszám. Az utóbbi két évtizedben, Jámbor Kornél felnőttkorában ez a helyzet mintha fokozódott volna. Az újságírás presztízse sokat gyengült ezalatt, a hírekbe vetett bizalommal együtt, a netkultúra pedig drámai sebességgel alakította át a művészethez való hozzáférés technikáit és intézményrendszerét. A főszereplőm 37 évesen döbben rá arra, hogy egyetlen generációnyi idő alatt a középpontból a perifériára sodródott, hogy észrevétlenül kifordult alóla a világ. Választhatja azt, hogy a maga igazságához ragaszkodva megküzd az idő múlásával, egyfajta modern Don Quijoteként, de következhet ebből egy nagy kijózanodás, majd egy eszmélési folyamat is. És ezt a döntést már nem lehet megúszni.
Rengeteg zsáner – utaztató, család-, nemzedéki, nevelődési, detektív- és bűn-, város-, aparegény – azonosítható az Erre sárkányok élnekben. Ezek szerint a sokműfajúságot a jó regény erényének tartja?
Nehezen tudom elképzelni azt a regényt, amelyik elsőrangú írói munka, és közben kizárólag csak egy műfajba sorolható be. Minél sűrűbb, rétegzettebb egy szöveg, annál többféle fókusszal olvasható. Magyartanárként is azt vallom, hogy a műértelmezés egyik leghasznosabb eszköze a különféle műfaji kódok fellelése lehet, de persze nem önmagáért, a puszta kategorizálásért, hanem mert ez a többszöri fókuszváltás serkentheti a műről való gondolkodást, gazdagíthatja tudásunkat, árnyalhatja véleményünket.
A műfajok hibridizációja mellett a drámai műnem jelenlétét is erősen érzem a regényben, főleg a párbeszédesség kapcsán. Ez minek köszönhető?
Olyan könyvet szerettem volna írni, amely fordított helyzetben, olvasóként is nyakon ragadna, amit „nem tudnék letenni”. Ezt az intenzitást pedig abban véltem megtalálni, ha jelenetekben gondolkodom, ha a szemem előtt, valós időben zajlanak le cselekedetek és a fülem hallatára hangzanak el párbeszédek. És ezzel meg is érkeztem a dráma műneméhez.
Ebből a szempontból nem kevés kockázatot vállalt, hogy az első szám második személyű elbeszélői módot választotta. Legalábbis egy narrációs és történetbeli csavarig – a könyv 5/6-ig – ez érvényesül. Mi bátorította erre?
A kísérletező kedvem egyfelől, hogy ezt a narrációs formát is kipróbáljam, másfelől pedig a „tesztolvasóim” visszajelzései. Ők kivétel nélkül izgalmasnak találták a szokatlan beszédhelyzetet, amire olvasás közben hamar rááll az ember agya, megszokja, mégis megmarad benne a kezdeti kíváncsiság: ha van E/2, akkor kell lennie E/1-nek is. És van, valóban! És nem is akárki!
A gimnáziumi diákjai hogyan viszonyulnak ahhoz, hogy a tanáruk író is egyben?
Nem reklámozom nekik, de nem is titkolom előlük ezt a szerepkettősséget. Egy iskolában előbb-utóbb úgyis minden kitudódik persze, nem mindegy viszont, hogyan. Komoly hitelt adhat egy tanárnak, ha nemcsak tanítja, hanem műveli is az irodalmat, ez inspirálóan hathat az írói-költői ambíciókat dédelgető tanítványokra. Fura érzés lehet ugyanakkor egy diáknak, ha például ennek a regénynek a történéseit, gondolatait vetíti rá egy az egyben a tanárra. Ezen keresztül is lehet tanítani persze: íme, ennyire nem azonos a mindenkori szerző a mindenkori narrátorral és főszereplővel. Többször felvetődött már érettségi előtt álló osztályokban, hogy a kortárs irodalomból az én valamelyik könyvem legyen a szóbeli tételünk, de az efféle felvetésre, bármennyire megtisztelő is, következetesen nemet mondok. Vállalhatatlan helyzet lenne, összeférhetetlenség a köbön. Műsoron kívül viszont szívesen beszélgetek velük önmagamról.
+1 kérdés
A korábbi történészi – például a szovjet munkatáborokkal kapcsolatos – kutatómunkái során felgyűlt tudását soha nem próbálta még irodalmi formában megjeleníteni?
A történészi és az írói munkáim között nincs átjárás. Mástól is megkaptam már a kérdést, hogy miért is nem írok történelmi regényeket, de én erre a műfajra – talán épp a történészi háttér miatt – gyanakvással tekintek. A múltat alakító történelmi figurákat lehetetlen hiteles életnagyságban megismerni és megjeleníteni, a „kisemberek” „hétköznapi” drámáinak ábrázolásához viszont felesleges az időgép, ahhoz bőven elég 2016 Budapestjének anyaga is. És persze a hiúság is oka lehet ennek a szétválasztásnak: a történész munkája véges és mulandó, szemben a szépirodalom potenciális határtalanságával. Hérodotosz írásai ma, sok száz év után számos áttételen és szűrőn keresztül értékelhetők legfeljebb, Homérosz viszont azonnal a szívünkig hatol.
