Mert őket ismerték már egész Kelet-Thüringiában, a Bossz jó árat kínált, és a munkát is mindig biztonsággal, pontosan és kielégítő minőségben elvégezte, neki aztán mindegy volt, mit öntenek ki, vagy épp milyen graffitit kell eltávolítani, a spektrum széles volt, mindennel foglalkoztak, tisztítás, védelem, homokkőszórás, üvegkarc, sőt, még olyan munkához is őket találták meg, amikor rágógumit kellett eltávolítani, szóval szinte minden belefért a spektrumba, ahogy a Bossz nevezte, a spektrumnak olyan szélesnek kell lennie, hogy minden beleférjen, érted, Florian, nemcsak a graffiti, hanem minden, mert ebből élünk, érted, dehogy érted, egy ekkora gigááász, és soha nem ért semmit, mert így hívta, ha jó kedve volt, ritkán, de ez is előfordult, hogy jó kedve volt, ilyenkor jött a gigááásszal, hogy na, egy ekkora rohadt nagy, csupa izom gigááász, és nem ért semmit, mert neki csak az univerzum, peeersze, univerzum, aztán odacsapott a kormányra, egy pillanatig ránézett, és már korántsem olyan jókedvűen szinte köpte a szavakat, hogy ugyanis Florian hagyja az univerzumot a zsidóknak, ő, Florian a gyakorlati dolgokkal foglalkozzon, hogy például tudja-e egyáltalán a himnusz minden sorát, tudja-e a teljes himnuszt, mert tudnia kell, egy német mindig az elejéről kezdi a dolgokat, megértette?!, és nem a harmadik versszaknál, micsoda liberális bűnszövetkezet kényszerítette ránk ezt az egészet, már hogy a pcsba ne az elejétől a végéig énekelnénk a saját himnuszunkat, ezt mitőlünk senki se veheti el, a krvanyjukat, mert ez a kiindulópontja itt mindennek, de ekkor általában már torkaszakadtából ordított, mert a nagy indulatban, hogy a teljes himnusz megint az eszébe jutott, jól megnyomta a gázpedált, egy-egy hangsúlyos szónál szinte ráállt erre a pedálra, amitől persze, hogy felbőgött az Opel motorja, s már csak ezért is ordibálnia kellett, hogy túlordibálja a zajt, énekelj, Florian, énekelj, a krvanyjukat, énekeljél, hadd szóljon az a csodálatos első versszak, meg a második versszak, nekünk itt nehogy már más mondja meg, mi a MI HIMNUSZUNK, és ilyenkor Floriannak azonnal énekelnie kellett, hogy
Deutschland, Deutschland über alles
Über alles in der Welt,
Wenn es stets zu Schutz und Trutze
Brüderlich zusammen hält…,
a motor bőgött, százharmincöt-száznegyven, maximum ennyit mert a Bossz az Opellel általában, így száguldottak a következő és a következő munkafeladat felé, úgyhogy Floriannak most se volt esélye, hogy ez elmaradjon, mert szinte mindig énekelni kellett, ahogy mentek valahova az Opellel, micsoda egy fahangod van teneked, te Florian, nem vagy te zsidó?, dörrent rá minden egyes esetben, és ráförmedt most is, hogy hát, te már, bszki, nem fogsz fellépni a Semperoperben, az tutti,
és lejjebb vette a gázt, mintegy kifejezvén, mennyire megveti Floriant, és mindenkit, aki ennyire hamisan énekel, egy németnek szép, tiszta hallása van, mondogatta, úgyhogy abba kellett hagyja a szombat délelőtti feljárkálást a Ringer asszonyhoz, és ehelyett már pénteken ki kellett mossa a kezeslábasát, hogy másnapra nagyjából megszáradjon a radiátoron, és minden szombat délelőtt 11-re ott kellett lennie a próbákon, hogy javuljon a hallása, de a hallása nem javult, maradt a fahang, de maradt a rendszeres himnuszéneklés is az Opelben, amit kéz alatt vett a Bossz, nem sokkal azután, hogy felvette őt, akkor volt négy és fél éves, és természetesen szerelgetni, azt kellett, hol ez romlott el benne, hol az, így van ez egy régi kocsival, dünnyögte a Bossz, de nem szidta, hanem dicsérte, mert ez legalább német, magyarázta ingerülten, és egy Opel mindig Opel marad, nem igaz?, csak hát időnként szerelgetni kell, mert az amcsik elbaltázták, nagyon elbaltázták ezt a remekművet, úgyhogy rendszeresen szerelgette, méghozzá szívesen szerelgette, és kizárólag egyedül, azaz ilyenkor Floriannak nem kellett, sőt nem is volt szabad a Bossz udvarába a lábát betennie, amit különben se tett volna meg soha a kutya miatt, néha ugyan megbeszélt ezt-azt a szomszédos Wagnerrel, de csak vele, és csak beszéltek, hozzáérni az Opelhez egyedül ő érhetett, tudod te egyáltalán, ki volt az az Adam Opel?, fordult néha hozzá a kocsiban, és ő már mondta is, hogy a Wilhelm meg a Carl édesapja, amire, mint valami viccben, amit mindketten szívesen ismételgetnek, a Bossz kijavította, mondván, hogy Wilhelm VON Opel és Carl VON Opel, csak Florian nem szívesen ismételgette, mert neki ez nem volt se vicces, se érdekes, az igazat megvallva kicsit unta, te unod, mi?, érzett rá a Bossz, ha megint előadatta vele, á, dehogy, rázogatta meggyőződés nélkül a fejét Florian, deee, te unod az egészet, én tudom, kiabálta túl az Opel hangját a másik ilyenkor, és egy darabig szótlanul mentek az Opellal, aztán Florian kapott egy tenyerest a nyakára, ahogy a Bossz tréfásan hívta, csak úgy, váratlanul, egy tenyeres, és ennyi, ezzel zárta le, amit Florian már régóta természetesnek vett, a Bossz egy-egy témát általában mindig egy pofonnal zárt le, ő meg csak behúzta a nyakát ilyenkor, mint aki elfogadja, hogy a sors ilyen, a Bossz volt a sors, amin nem lehet változtatni, elfogadta, és várta a választ Berlinből, de aztán, hogy a válasz nyilvánvalóan késett, kezdett visszajárni a postára, már amikor elérhette egyáltalán a nyitvatartási időt, mivel Volkenant úrék 18 órakor zártak, és bizony elő-előfordult, hogy ők később értek haza az Opellal, és már hiába futott volna föl az Altstadtba, nem találja nyitva őket, hogy rákérdezzen, de azért néha sikerült neki, és ugyanezt tette a levélkihordóval is, akiről tudta, hogy este mindig az IKSZ-nél iszik záróráig, rákérdezett, de semmi, a levélkihordó is, Jessica is csak ingatták a fejüket, bár ami azt illeti, a levélhordó kérdés nélkül is, folyamatosan, főleg záróratájban, hogy nem, semmi, a Bossz meg is kérdezte egy idő után, hogy mi a fszomnak járkálsz te Jessicához, mondjad csak meg szépen, amire aztán mit válaszoljon, tetszik neked, mi?, na, szépen vagyunk, egy férjes asszonynak csapja a szelet, rögtön magam alá szarok, vigyorgott az, és elkezdte csapkodni a térdét, ami csak a bevezetés volt, mert rögtön ezután a maga módján nevetni kezdett, azaz kitátotta a száját, de hangot nem adott ki, csak rázta a fejét ezzel a kitátott szájjal, és így hajolt bele a másik arcába, ezt ő viccesnek találta, és így nevetett mindig, ahogy most, aztán jól hátba vágta egyszer, aztán még egyszer, amiből Floriannak valami elismerésfélét kellett volna kiérezni, de Florian nem érzett ki belőle semmi effélét, csak elvörösödött, és kényszeredetten elmosolyodott, mintha elismerné, amivel gyanúsítják, végül pedig eloldalgott, hogy ne legyen a Bossz szeme előtt, mert amíg együtt voltak, őneki mindig rettentően résen kellett lenni, soha nem tudhatta, mikor mivel áll elő, még ez volt egy ideig a legjobb, hogy meggyanúsította Jessicával, mert azt sokkal nehezebben bírta, amikor azzal jött, hogy a hazának szüksége van mindenkire, s hogy ő, mármint Florian jobban teszi, ha nem húzza nagyon a dolgot, azaz, ha beáll a sorba, és a felvételét kéri végre a szakaszba, így nevezte a haverjait, hogy a szakasz, és bár nem volt igazán világos, mi is ez, de azt tudta, hogy nem akar oda bekerülni, félt tőlük, egész Kana ismerte őket, a nácik, mondogatták lehalkított hangon az emberek, s már csak azért is fenyegetően hangzott, amit a Bossz egyre erőszakosabban kívánt, mert ha belép, akkor ezek között a nácik között már nem csupán a Bosszal kellett volna nap mint nap a legmélyebb odaadással megküzdenie, hanem velük is, persze odaadás nélkül, mivel abban biztos lehetett, ismerte őket annyira, hogy nem hagyták volna békén, neki is alá kellett volna vetnie magát a tetoválásnak, de ettől, a tetoválástól még a fogászatnál is jobban félt, nem akarta, hogy megtetoválják, se vaskereszt, se piros nyelvű sasos címer, amit a Bossz nagy hévvel ajánlgatott, már ha csak rágondolt, libabőrös lett a karja, már ha csak az eszébe jutott a tű meg a félelmetesen zizegő tetoválógép, amit maga is hallott időnként, ha el kellett kísérnie a Bosszt a próba után Archie műhelyéhez, mert valamelyik új vagy régi tag aláfeküdt, míg a többiek odakint várták, futni lett volna kedve, észvesztve futni az ellenkező irányba, mint ahol ez a tű és ez a tetoválógép dolgozik, úgyhogy nem, ezt, és amennyire csak képesnek érezte magát, határozottan ki is mondta, nem, ő nem fog tetováltatni soha, nem az ő stílusa, tette hozzá halkan, amire persze a Bossz pulykavörös lett a dühtől, mért, nem tartozol közénk?!, közénk tartozol!!, ahová én tartozom, oda tartozol te is, mert, hányszor mondjam már, hogy te az én felelősségem vagy, hányszor mondjam már bele abba a süket füledbe, hogy gondolkozzál, és válasszál, vagy a vaskereszt, vagy a piros nyelvű sasos címer, de ne nagyon gondolkozzál, mert a jövő héten jössz velem, és befekszel az Archie keze alá, bszod, akkor is, ha utána sírva jössz ki onnan, de hál’ istennek, eddig megúszta, és nem feküdt be az Archie keze alá, viszont rendszeresen meg kellett csodálja a Bossz csupa izom mellkasát, amelyen ott virított a Vaskereszt, mert kiérdemeltem, mondta az, és neked is ki kell érdemelned, ennél többet nem mondott.
