2021. január 23.
A muszlim negyedből sétálok a zsidó temető felé. Nem tudom, mi ez a sémita fixáció. De ha már útba esik az erdő irányába, megnézem. A mező végig fehér, a füvön lefagyva dér, ropognak az elszáradt levelek. Futók tűnnek fel a ködben, egy téglafal mellé érek. Mintha egy elhagyott üzem lenne, a rács mögött egy férfi óriási traktorkereket görget. Társai hangosan biztatják. Jó lehet közösséghez tartozni, mindig úgy éreztem, idegen vagyok, aki valahogy itt rekedt. Néha még hátranézek, majd belépek a fák közé. A sár a cipőmre szárad, míg leérek a mélybe, eldobott szemét, megfeketedett fák. Megpillantom az első kidőlt sírkövet, majd sorban az indák között fekve a többit. Valaki régen tüzet rakott az egyik bokor tövében, rothadó matrac, plüsskrokodil, vajon hiányzik-e még valahonnan? Egy üres gödörbe befekszem, magamra húzom a földet, érzem, a többiek befogadnak. Együtt alszunk tovább, többé nem vagyok egyedül.
2021. január 25.
A hóesés sötétben kezdődött, még jóízű álmát aludta a város. Hajnalra roppanós fehérré változott az utca, a fák izgatottan találgatták, vajon kié lesz az első nyom. Angliában ritka az ilyen idő, rendkívüli esemény, errefelé egy napig tart a tél. Felkelt a nap, kinn van minden gyerek, lockdown miatt zárva az iskola. Hógolyók repülnek házfalakra, a dombról lecsúszik most még a felnőtt is, kabátját maga alá szorítva nevet. És talán nem jön rendőrautó sem, mert tiltott a csoportosulás, lassan halad el a körforgalomban az emeletes busz is, nem kotorják az utat. Harapni lehet a friss levegőt, mintha álomból ébredt volna fel a lakosság. Délután egy hang a rádióból felolvassa a híreket, a tudósok szerint az új variáns rendkívül jól terjed a csapadék segítségével. Eddig az esővel nem maradt meg sokáig, de a mostani idő miatt nagy az adag, és sokáig tart a dózis. Pár nap, és újra kiugrik a görbe. Este nyomott csend, üresen tátong a fénylő fehérség, néptelen, reménytelen. Mindenki az ajtó mögött, vajon ki dob a halál kockájával hatost, hogy újra jöhessen, és melyiküknek jut egyes? Csak a szirénázó autók hangja, és a szótlanul figyelő fenyők ágairól olvadó csepegés.
2021. január 26.
A harmadik hullám
(Színhely: elhagyott tengerpart, férfi és nő ugrál nevetve a hullámok közé. Kissé távolabb kutya ugat. A meredek kőfal visszaveri a hangokat, süt a nap.)
NŐ: Drágám, ez már a harmadik hullám, nézd, ott jön a negyedik, és sorban a többi. Vigyázz, el ne lepjen, csak ugorjunk át rajta, akkor talán megússzuk. Jaj de jó, végre kiszabadultunk, remélem, nem kap el a rendőr. Órákon át autóztunk idáig…
FÉRFI: Legfeljebb majd azt mondjuk, kutyát sétáltatunk, hál’ isten kölcsönadta a szomszéd a bernáthegyijét.
NŐ: Nézd, ott egy mozgó tesztárus, hogy kerül egyáltalán ide? Sebaj, vegyünk tőle PCR-t és antigént. Lehet, az állatnak is akad valami, jobb a biztos, sose tudni. És majd jól feldugjuk egymásnak a pálcákat. Tudod, mennyire imádom, ha megszúrsz! Úgy szeretnék én jönni az oltási sorban, és nem kell többé bujkálni!
FÉRFI: Itt egy rendőr, most mitévők legyünk? Mintha a semmiből pottyant volna ide. Biztos úr, mi csak kijöttünk ide ezzel a jószággal, szabad levegőt szippantgatni. Igen, tisztában vagyok vele, hogy túl messze lakunk. Tessék, most pedig tegye a dolgát! Sújtson le ránk a törvény ökle! De azzal a boltossal miért nem foglalkozik, kinyitott pedig neki is tilos!
RENDŐR: Á, nem kell vele törődni, az csak egy hologram, de ha már itt tartunk, én is csak magamra vetített kép vagyok. De hamarosan úgyis megoldódik minden, dőljenek nyugodtan hátra. Csak szivárog a gép, azért jöttem.
MINDKETTEN: Milyen gép? Milyen szivárgás?! Ez őrület! De hát mi állunk…
RENDŐR: Dehogyis, itt fekszenek a lakásukban, épp készülök megjavítani a virtuális valósággépet, valamint feltölteni a kábulatot biztosító infúziót. Próbálják csak ki az új szintetikus vidámság koktélunkat! Aztán új videót akarnak, vagy maradhat a tengerpart? A kutyát elviszem, itt ugat már a kertben napok óta, átszökhetett, a szomszéd, ugye, már… De azt hiszem, szabadon engedem inkább, úgyse jár kinn senki, a dögökből jól elél majd.
NŐ, FÉRFI: Oh, de szép ez a kórház, végre megkapjuk a koktélt, és vele együtt a vírusútlevelet!
(Arcukon üdvözült mosollyal a kanapén fekszenek, fejükön VR-sisak.)
RENDŐR: De az is lehet, itt hagyom bundást, ezek itt ketten úgyis jó húsban vannak, nekem meg egy gonddal kevesebb. Annyi helyre kell még mennem…
Függöny
2021. január 27.
Munkakezdés, key worker vagyok, eljárhatok hazulról ezekben az időkben is. Reggel öt, már kész a teherautó ellenőrzése, a rakomány mínusz húszban pihen. Az utolsó mozzanat, telefonom kötöm össze a beépített magnóval. Így hallgatok könyveket, úgy falom mind, ahogy a kilométerek szaladnak alattam. Valaki az éjszakai műszakból rádióra állította át, hangos recsegés, a légköri zajok közül ismerős nyelv bukkan fel. Körbenézek, vajon tényleg valóság?, de a hang beszél tovább, igen, ez magyar, a bemondó éppen belföldi témákat taglal. Tehát mégis létezik az az ország, ahol évek óta nem jártam, már nem is vagyok biztos benne, nem álom volt-e az ottani életem. Indulok az autópályán, rágyorsul a gép a London felé tartó útra, a reggeli híreket hallgatva egészen olyan, mintha Budapesten lennék, csak épp az út ellenkező oldalán megyek. Magamat figyelem, vajon honvágyam támad-e, de inkább megrémülök, jaj, nem sikerült lelépni, vállamra borul újra az a cementeszsáknyi súly, amit ott éreztem folyton. Csavargatom tovább a gombot, kell itt még másnak is lennie, a jel elmosódott, épp ki tudom venni a szavakat. Igen, ezt kerestem, fellőtték a magyar űrhajóst, onnan mondja el az esti mesét, John Lennon meghalt… Hirtelen eszembe jutnak az akkori híradó képei, a síró rajongók. Idővágyam támad, és ez akkor se múlna el, ha Magyarországra visszamennék, akkor meg minek is tenném, úgy sincs már ott, amit keresek.
2021. január 29.
Ősszel kerülök sorra az oltásban, bár már most úgy tűnik, tolódni fog, és ez az év pont olyan lesz, mint az előző. Hál’ isten munkám van, így azt játszhatom, egyáltalán nem történt semmi, maximum a gyerekek sokat vannak itthon, meg maszkot hordunk, ugyan már, mi ez, semmiség! Legalább nem veszik észre, ha pofákat vágok. Aztán nem járunk el kirándulni, úgyis csak vitte a pénzt. Munka után vagyok, édes otthon, felmegyek az emeletre. Kint a gyerekeim kergetik egymást, felhallatszik a csicsergés, én vagyok a Covid, most elkaplak. Kinyitom a szekrény ajtaját, a kempingezés összegöngyölt matracait veszem észre először, ki tudja, mikor használjuk őket megint. Kipakolok mindent, sátor, hálózsák, takaró, ottfelejtett pulóver. Hátul a derengésben nagy pelenkásdoboz, be kell érte mászni, szakad szét. Lépek le a létráról, egyensúlyozva, mert nehéz, nyakamba esnek a régi kazetták, többsége ritkaság. Na, melyiket digitalizáljam? Alig olvasható felirat, fény felé tartom. Az ablaknál valaki áll, nocsak. Fekete lepel, kezében kasza. Na, ez fasza, akkor ma lesz. Mondjuk, minden napot úgy kezdek, mintha az utolsó lenne. Az alak szemébe nézek, mosolyog, vállamra teszi hideg, csontos kezét. Ne ijedj meg, nem mára vagy beírva, csak kéne az a sárga polimer, átvenném. És, ööö, sok a meló most? Mert valamit kérdezni kell. Hát nem panaszkodhatunk, vigyorog. Letámasztja a vasat az emeletes ágyhoz, hülye kellék, de kell, hagyomány. Szóval vinném azt a régi Beatricét, tudod, melyik, koncertfelvétel, ott voltam amúgy, dolgoztam… És velem hogy lesz, és mikor, és egyáltalán… Nem tudom, néz ki az utcára merengve, ha van sok ilyened, hátrébb sorollak. Úgy, mint a nyuszikás viccben, hogy lehúznál-e a listáról? Tényleg megtennéd?, kiáltok fel. Nem lehet, mert az élet nem játék, móka, kacagás… Na, mennem kell. Felpattan. Majd hozom a kazettát. Nevet. Ráér, szólok utána.
2021. január 30.
A város peremén, ahol élek, nincs hentes, csak bevásárlóközpont. Ha valami különlegesre támad szükség, bizony, el kell jönni messze. A húsbolt előtt sorban állok, csak két ember juthat egyszerre be, maszk kint nem kötelező, harapós a szabad levegő. Kétoldalt délceg házak, viktoriánus miliő. Valami húslevesnek valót keresek, velőscsont van?, kérdezem, a padlóra szórt fűrészporon csúszva. Sajnos nagyon kifogytunk, a brexit miatt akadozik a szállítás, más megoldásokhoz kellett folyamodni, már az EU-s szabályok se kötik meg kezünk, mondja tompa hangon az eladó, plexiüveg takarja arcát. De ha nyitott az újdonságra… Nézze, van mókus, ürge, róka, patkány, abból vízi is, az még omlósabb, és mind-mind egy új dimenzió a gasztronómia univerzumában! Látom, igazi kereskedővel hozott össze a sors, és ugyan miért is ne próbálnék ki valami szokatlant. De látom, ön igazi különlegességet keres, mutat a másik pultra a férfi, friss színhúsok, cupákos csontok sorakoznak. Ez lesz az ön világa! Uram, ez mind Covid-mentes, kivártuk a hetvenkét órát, akkor bomlik el, ugye, a vírus. De nézze csak!, emel fel egy gyönyörű gerincet, ez is tartalmaz elég kollagént, az idősebbeket adom, csontosabbak, magának ez kell. A vegetáriánusok drágábbak, az ő húsuk tisztább, kiváltképp a tüdejük, mert köztük sokkal kevesebb a dohányos. De még mindig megfizethető, valóban emberi ár!
2021. január 31.
Tomika!, szólít meg a pénztáros. Kezem megáll a levegőben, a gumiszalagra eső doboz koppanását hallani a csendben. Csak figyelmeztetni akarlak, holnap reggel nézesd meg mégis azt a repedést a gumin. Oldalra nézek, áll a sor, senki se ideges, itt Angliában sosem az, udvariasan bambulnak maguk elé. Érdekes, a magyar beszéd fel se tűnik most. Visszafordulok, apám szólított így sokszor, még felnőttkoromban is. Te vagy az?, döbbenek meg, de nem lehet ő, mert aki ott ül, egy hosszú hajú fekete nő. Ne törődj vele, hogy korán lesz és késésben vagy, hívasd ki a szerelőt nyugodtan, ki fog röhögni, ne érdekeljen. A bal első, alig fogod észrevenni a sötétben, mégis mély a vágás. És így marad elég időd, nagypapa is lehetsz. Ekkor az arc kifejezéstelenné válik, körülöttem minden megtelik zsivajjal. A fekete asszony lepillant a lepakolt árukra. Are you ok?, néz rám érdeklődve.
