Kína valamelyik délnyugati tartományában egy esős hajnalon vadiúj vírus ütötte fel a fejét. Persze csak képletesen, hiszen nem volt feje. De bezzeg volt a tudósoknak. Törhették, hogy miképpen állítsák meg a fenyegető járványt.
Az első betegek meglepő tünetekkel jelentkeztek az orvosoknál. Ha beszélni kezdtek, szavaikból sorra hullottak ki a mássalhangzók. Ha például azt mondták, hogy kutyafüle, hallgatóik csak ennyit hallottak: u a ü e. A hangképzésben egyre kisebb feladatot kapott a fogsor, a szájpadlás, az ajak.
Néhány hét, és megfertőződött a földgolyó valamennyi országa. A politikusok beszédein még csak mosolyogtak az emberek. Aztán már értetlenül figyeltek a vitázókra. Úgy rémlett, a résztvevők csupán énekelgetnek a kamerák, a mikrofonok előtt.
Súlyosbodott a helyzet, amikor már a tanárok, a tanítók előadásait sem lehetett érteni. A fiatalok egy ideig még immunisnak tűntek, de amúgy sem bonyolult mondataik egyre kurtábbakká váltak. A magyar ifjak szájából szinte más sem bukott ki, mint az, hogy a e meg a i.
A pandémia első nagy vesztesei a telefoncégek voltak. Azután persze a televíziók, a rádiók… Akik sokat adtak a műveltségre, és korábban színházba jártak, most rákaptak a koncertekre.
A háziállatok eleinte csodálkoztak a szokatlan jelenségen. Fordulópont volt, amikor Yorkshire-ben egy vadászaton a földbirtokos lord idős retrievere szó…, azaz hang szerint megismételte és végrehajtotta a gazda utasításait. Ember és állat között észrevehetően tökéletesedett a kommunikáció. A felületes fültanú alig tudta megkülönböztetni a szaharai tuareg hajcsár szidalmait és a dromedár feleselését. Indiában egy iskolai tanóra bármikor behelyettesíthető volt az ősi romokon ugrándozó makákók szimpozionjával. Amerikában a keleti part bátor zeneszerzői magnóra vették a nagyvárosi patkányok tanácskozásait, és némi módosítással az underground muzsika új opuszaival lepték meg a vájt fülű művészetkedvelőket.
Reménytelennek látszott, hogy a grafikonokon valaha is laposodni fog a világragály görbéje. Az ÍRÁS, mint a gondolatok, érzelmek közvetítésének meglehetősen ősi módszere egyelőre még tartotta magát. De nem volt megállás, nem volt kegyelem. A mássalhangzók elsőnek a lapok vezércikkeiből hullottak kik, azután a kritikákból, végül a versekből, de meglehet, azokat már szántszándékkal így írták.
Utolsónak maradtak a filozófiai traktátusok. Ám a bizakodás mécslángja végképp kihunyt, amikor egy jövőképnek szánt dolgozat utolsó szavából, abból, hogy ígéret, kipottyantak a zárhangok. Ami megmaradt, abból azt lehetett kihallani, hogy ítélet.
Egy szép, valóban szép nap alkonyóráján, nem a kínai nagy fal tövében, nem egy szibériai atomreaktor árnyékában, nem is a Szilícium-völgy titkos laboratóriumában, hanem Párizsban a Pont Neuf alatt egy lány és egy fiú arca közel, hihetetlenül közel hajolt egymáshoz. Megszólaltak…, és a hangok azonos hullámhosszra váltottak, tónusuk, elektromos és érzelmi töltésük hirtelen eggyé vált…
És e szerelmespár gyermeke már hibátlan szavakat szólott, magánhangzók ölelkeztek mássalhangzókkal, majd a gyermek gyermekei már értették egymást. És azontúl mindenki értett mindenkit, mert így jó, így természetes.
Így ment ez időtlen időkig. Azaz hogy addig, amíg valahol Tasmania mocsaraiban egy vombat végbelében a vadiúj, eladdig ismeretlen vírus lábra nem kapott.
Pedig nem is volt neki lába.
