Nagyapám az asszonyi túlhatalmasodás ellen védekezett egyfajta irányított süketséggel; a szomszédasszony a mindennapok érdessége miatt menekül sorozatokba; az egyik barátom pedig azért iszik, hogy a munkája ne dörömböljön egyfolytában az agyában. Semmi új a nap alatt, ezernyi módon próbálja kitakarni, más színben látni, elhazudni a valóságot az ember. És minden ilyen tudatformáló kísérletnél elveszít magából valamit. Épp ezért aggasztó, hogy a magyar kormányt múltvakság jellemzi. Eddig úgy tűnt, csak kitakarni hajlandó a fél szemét, hogy ne kelljen szembesülnie, ám most mintha kinyomni is kész lenne a rendszeridegen dolgokat láttató érzékszervet.
Itt van ez az ügy a történészkamarával. Amit réges-régen egy felkészült szakember álmodott meg, épp azért, hogy kiszorítsa a kóklereket a szakmából – azokat, akik ideológiai-emberi indulataikat nem képesek alárendelni a tudománynak. Most viszont épp a purgálni vágyó kontárok kalapálnának össze egy „céhet”, vélhetően azért, hogy perifériára tolják, aki mást gondol a világról, mint ők. Ők pedig csak olyasmit gondolnak, ami rendszerkonform.
Pedig a történészek központosítása nélkül is az a helyzet, hogy amikor a hatalom államról, nemzetről és múltról beszél, szigorúan a kormányra, a misztikus nagyságra és a historikus ködre fókuszál (lásd: legutóbb a pozsonyi csatából lett a jelen érdekeit szolgáló, a történeti valóság elől elugró hősi animációs eposz) – miközben az európai színvonalú, innovatív közszolgáltatásokról szót sem ejt. Magyarán: az emberek hétköznapjait jobbító fejlődés nem része a kormányzati múlttudatnak. Mintha például az nem lenne része egy komfortos országnak, hogy az ember időben kapja meg a levelet.
Most öt nap lett a bűvös időtartam, ennyit szánhat arra a posta, hogy egy magyarországi A pontból egy magyarországi B pontba kézbesítsen egy levelet – ha ugyan el nem veszti. Ez nonszensz, és – szomorú szívvel írom – Trianon óta végképp az. Nem kétséges, akkor sokkal inkább rászorult a köz a postára, mint az egyik legfontosabb kommunikációs csatornára, noha a távíróhálózat már remekelt, és a telefon is kezdett felzárkózni, ám a kihívások is nagyobbak voltak, „A Magyar Királyi Posta és Távirda Rendeletek Tára” szerint mindenképpen. Például a Bulgáriába címzett levelek vagy csomagok útja igencsak girbegurbává vált, amikor azokat a Duna kedvezőtlen vízállása miatt Orsováról nem lehetett gőzhajóval továbbítani. Illetve az sem könnyítette meg a királyi posta életét, amikor az Olaszországban tomboló kolerajárvány miatt az Észak-Afrikába feladott küldeményeket Franciaország felé kellett kanyarítani. De olyan nem volt, hogy valami ne érjen célba. És ha mégis, akkor a birodalmi levél- és csomagküldő szolgálat fizetett, mint a katonatiszt. (Pontosabban mint a postatiszt.) Ráadásul nemcsak a külföldi kézbesítés volt ilyen pedáns: olyan nem volt, hogy egy településre egy nap ne jusson el a postás. Most pedig egy harmadakkora területen öt nap alatt vánszorog célba egy levél. Ez persze egy gyalogló ember tempójánál gyorsabb, de egy élénken ügető ló (uszkve 14 kilométer/óra) sebességénél már komótosabb.
Persze nem csoda a szelektív kormányzati észlelés, ki tartana görbe tükröt saját magának: a postások, mentősök, telefonos kisasszonyok hőskorát nézve kimondottan lepusztultak a közszolgáltatások. És miközben sorvadnak, senki nem fizet értük kevesebbet. Példának okáért hosszú-hosszú évek óta a bruttó fizetések 7 százalékát vonja el az állam, hogy cserébe a dolgozót egészségügyi ellátásban részesítse. De amíg ezért a pénzért például húsz éve lényegében a teljes körű fogászati ellátástól kezdve a csípőprotézis-műtétig mindent megkapott az állampolgár (közepesen lassú tempóban és elfogadható minőségben), most hónapos várakozás után jut be, és a különböző kezelések töredékére számíthat. Magyarán az állam ezt a szolgáltatást is lerontotta, és megdrágította.
Nem vitás, az például eredmény, hogy a kabinet elsöpörte a vizitdíjat, így a szerző – hacsak vissza nem tér a vizitdíj – negyven hátralévő évvel számolva, megtakarított 24 ezer forintot. A nála jóval gyakrabban (évi négy alakalom) rendelőbe szaladgáló, majdnem 78 éves édesanyja még ennél is többet spórol. Igaz, a mama valószínűleg szívesebben fizetne, ha cserébe például megkapná az ígért (időpontja is volt rá), de soha meg nem érkező influenza elleni oltást.
Persze hiba lenne elhallgatni, hogy az állami szolgáltatások szektora azért vastagodik. Igaz, nem az emberek mindennapi ügyeit menedzselő közigazgatás izmosodik, hanem a szűken vett kormányzat: míg 2010-ben 9 miniszterrel és 42 államtitkárral futott neki a kormányzásnak a miniszterelnök, 2018-ban már 13 tárcavezetőt és 60 államtitkárt számolt a kormányzat. És nincs megállás, például az ITM nemrég kapott új államtitkárt. (A meglévő kormánytagoknak pedig az életminősége javul: Varga Judit és – szintén az állami szektorban dolgozó férje – nemrég vásárolt 200 millió forintos ingatlant.)
Az más kérdés, hogy az államtitkárdömping (és miniszteriális jólét) a legtöbb közszolgáltatás korhadását nem állította meg, úgyhogy talán vagy az őket alkalmazó HR-igazgatónak kell változtatnia szakmai szempontrendszerén, vagy új HR-igazgatóra van szükség.
