Az utasok elfoglalják helyüket a Tomszk–Moszkva repülőjáraton. Van, aki aludni készül, mások beszélgetnek, anyuka a kisgyerekével bajlódik, egy üzletember ideges, hogy nem ér oda valahova, a légikísérők mosolyogva intéznek mindent, a pilóta már az otthoni ebédről ábrándozik. Páran észreveszik, hogy egy híres ellenzéki politikus ül a gépen, de jó, lesz miről mesélni. Sima felszállás, lehet várni a szendvicset és az italt. Ám váratlan dolog történik. A politikus rosszul lesz, válságos állapotba kerül. Bozse moj, úristen! A pilóta dönt: leszállnak Omszkban. Szép földet érés, taps, az ellenzéki hőssel már száguld is a mentőautó a kórházba, a professzor talán egy piknikezésből érkezik, de még jókor, lélegeztetés, mesterséges kóma, sikerül időt nyerni. Igazi Airport-történet, de ha már orosz földön vagyunk, idézze inkább a Katasztrófa földön-égent.
Az orvosok tanakodnak, mi lehet a beteggel. Közben telefonhívások lentről-fentről, fontos emberek jelennek meg. Fölmerül a mérgezés gyanúja. Aztán lemerül. De már mindegy, érkeznek a németek, megkapták az engedélyt, vihetik a politikust Berlinbe. Ott a nagy tudásúak szupertechnikával stabilizálják állapotát, vizsgálódnak, laboroznak, és hoppá, ott a méreg. A politikusok rendezik a rendezni valót, kérdőre vonás, tagadás. De az orvosokat ez nem érdekli. Megmentik a beteg életét. Maradandó károsodás nélkül. Kórházfilmsztori.
Kevés a happy end
Alekszej Navalnij orosz ellenzéki politikus drámai kalandja itt véget is érhetett volna egy happy enddel. Életben maradt. De ez kevés egy hősnek, neki le kell leplezni a bűnöst, aki ezúttal (is) az orosz elnök. Mesébe illően, egy oknyomozó újságíró-hálózat és a CNN információira támaszkodva felhívja az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) ügynökét, titkosszolgálati vezetőnek adja ki magát, és meg is tudja tőle, hogy a szervezet akarta megmérgezni, de sajnos nem tudták megakadályozni a kényszerleszállást. Navalnij úgy dönt, hazatér, mire figyelmeztetést kap, le fogják tartóztatni. De ő vállalja a kockázatot a nyilvánosság előtt. És hamarosan már a Berlin–Moszkva járatra készülődnek felszállni az utasok…
Navalnij letartóztatása után fölkerült a világhálóra az aktivista leleplező filmje Putyin elnök titkos palotájáról, bár az kissé nagynak tűnik ahhoz, hogy titkolni tudja, ha az övé. A következő hétvégén pedig 70-80 városban zajlottak inkább kisebb, mint nagyobb tüntetések Navalnij szabadon engedéséért. Több ezer demonstrálót vettek őrizetbe. Másnap este az állami Rosszija csatorna kormánypárti vitaműsorában Vlagyimir Szolovjov műsorvezető igazságot tett vendégeivel: Navalnij, illetve Putyin nyomán a „berlini páciens” bűnöző, ügynök, a tüntetők között fasiszták, huligánok vannak, a tiltakozásokat külföldi hálózatok szervezték, a cél az Oroszországi Föderáció meggyengítése. De élesen felvetettek egy új kérdést is: Ha bűnöző ez a vlogger, hogyan mozoghatott szabadon? Támogatói vannak a politikai elitben?
Pokoli nyomasztó ez a történet, függetlenül attól, kinek hiszünk, miért szurkolunk. Miután az orosz hatalmi szféra nem mindig tudja a kulisszák mögött, elegánsan kezelni egyes konfliktusait – amivel nincs egyedül a világon –, erőszaktól dülöngélve az alvilág illatát leheli a nagypolitikára és annak kiszolgáltatott életünkre.
Épül a patrióta kapitalizmus
– A Navalnij-ügyet tágabb kontextusban érdemes értelmezni – mondja Kemény László politológus, nyugalmazott egyetemi tanár, A Szovjetunióból a XXI. század Oroszországáig című könyv szerzője. Mint kifejti, az oroszországi rendszerváltás rendkívül ellentmondásos folyamat. „Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a gazdasági élet oligarchái éppen a legliberálisabbnak tartott időszakban, az 1990-es évek kaotikus jelcini világában erősödtek meg. A XVII. század eleji törékeny hatalmi forma, a »hét bojár uralma« analógiájára »hét bankár uralmának« szokták nevezni ezt az időszakot. Putyin állami stabilizációja arra épült, hogy hatalomra kerülve megállapodott velük, számukra is előnyös módon szabályozva mozgásterüket elfogadtatta, hogy vonuljanak ki a politikából. Hodorkovszkij hatalmi ambícióinak megtörése később világosan jelezte, nem érdemes ellenkezni. Az elnök új szereplőket is beemelt az elitbe, és kialakult egy centralizált, államkapitalista rendszer, amely szakított a neoliberalizmussal. Egyfajta patrióta kapitalizmusnak nevezném.”
Putyinnak sikerült a stabilizáció, de az országnak a kétezres évek rövid fellendülése óta komoly kihívásokkal kell szembenéznie. „Megkerülhetetlen probléma Oroszország geopolitikai helyzetének újragondolása és megszilárdítása – állítja Kemény László. – Eközben egyre sürgetőbb a gazdaság szerkezetének modernizálása is. A kialakuló posztindusztriális világban alapkérdés, hogyan tudja az ország szolgálatába állítani a mesterséges intelligencia eszközeit, és mit kezd társadalmi hatásaival. Feleslegesnek minősíti lakosságának egy részét, vagy megpróbál mindenkit integrálni az átalakuló rendszerbe. Megítélésem szerint erről folynak most az igazi viták. Nem véletlen, hogy a kérdéskör szakértője, Mihail Misusztyin jelenleg a miniszterelnök.”
A politológus felhívta a figyelmet arra, hogy a mai orosz társadalom jóval tarkább és elevenebb, mint sokan gondolják, és a politikai szféra sem tekinthető monolitnak: „Mind a dumába bekerült, mind a jelenleg parlamenti képviselettel nem rendelkező ellenzéki pártoknak sok alternatív elképzelésük van a jövővel kapcsolatban. A nagy törésvonal ott húzódik, támogatják-e a putyini állam legfőbb stratégiai irányvonalát, vagy megkérdőjelezik az egész rendszerrel együtt. Navalnij az utóbbi halmazhoz tartozik. Belföldi támogatottsága még mindig nem igazán jelentős, de egyéb kapcsolataival, szervezői képességeivel, netes aktivitásával zavaró tényező tud lenni a hatalom számára, főleg egy olyan választási időszakban, amelyben nem garantált a kormányerők abszolút többsége” – vélekedik Kemény László.
A bizalmatlanság kora
Jójárt Krisztián, az NKE Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének külső munkatársa hasonlóan látja az ország előtt álló kihívásokat. Ugyanakkor nem érzi a jelenlegi elitben az elszántságot a szükséges gazdaságszerkezeti változások végrehajtására. Alaptalannak érzi az orosz állami propaganda egyik alappillérét, a nyugati fenyegetés rémképét is.
„A Nyugat számára előnyös lehetne egy prosperáló, a polgári demokrácia világába jobban integrálódó Oroszország. De még mindig túl nagy a kölcsönös bizalmatlanság. Az 1990-es évek kaotikus viszonyainak visszatérése, a föderáció szétesése azonban senkinek nem érdeke, hiszen egy több tízezer nukleáris töltettel rendelkező birodalomról van szó.” A szakértő szerint Putyinnak önmagában nem kéne tartania az ellenzék egyes szereplőitől, így Navalnijtól sem. A probléma az, hogy a stagnáló gazdasági helyzet miatt nő a társadalmi elégedetlenség a hatalommal szemben, ami valóban megmutatkozhat az idei Duma-választások eredményében. Egyre többen szavaznának bárkire az Egységes Oroszország párt jelöltjével szemben. „Navalnij nem a saját politikai platformja miatt veszélyes” – magyarázza a szakértő hozzátéve, hogy büntetett előélete miatt egyébként sem indulhat az elnöki székért (erre hivatkozva nem engedték 2018-ban sem). Ám korrupcióellenes, leleplező tevékenységével erősíteni tudja a protesthangulatot. Az „okos szavazás” kezdeményezése, azaz, hogy minden körzetben a legesélyesebb ellenzéki jelöltet kell támogatni, már hozott eredményeket a helyhatósági voksolásokon. Ráadásul jól használja a modern médiában, a közösségi hálókban rejlő lehetőségeket. Egyszóval, képes lehet mozgósítani az elégedetlenkedőket, hogy ne a hatalomra szavazzanak.
Mindez jól magyarázza azt, ami Navalnijjal történik. Ám a Navalnij elleni és melletti politikai akciók, vádaskodások, érvelések közben lassan semmibe vész egy mozzanat: egy ember a halál kapujában állt. És ezért örülnünk kell annak, hogy él. Megerősítve őt is és mindenkit az élet tiszteletében. Ami nélkül nincs tisztes élet.
