Pátoszos szónoklattal szólította fel egységre a nemzetközi közösséget Hszí Csin-ping az idén virtuálisan tartott davosi Világgazdasági Fórum (WEF) nyitóbeszédében. A kínai elnök jól csengő szavai azonban nincsenek összhangban a tetteivel - Peking újfent élezi a feszültséget közvetlen szomszédságában. Kína egyetlen hétvége alatt huszonhét harci repülővel sértette meg Tajvan légterét, katonái a múlt héten ismét összeverekedtek az indiai hadsereg tagjaival, erre a hétre pedig az ázsiai szuperhatalom hadgyakorlatot hirdetett meg a Dél-kínai-tengerre, miután egy amerikai repülőgép-hordozó hajózott a régióba. A felsoroltakban az a közös, hogy mindegyiknél egy-egy terület hovatartozásáról szóló vita áll a háttérben, és Peking nem riad vissza attól, hogy katonai erejével visszaélve próbáljon érvényt szerezni akaratának.
Kína a saját, renegát tartományának tekintett Tajvant például rendszeresen provokálja a légterébe betolakodó vadászgépekkel és bombázókkal, különösen amióta a sziget lakossága tavaly januárban újraválasztotta a függetlenségpárti államfőt, Caj Jing-vent. A politikus győzelméhez a hongkongi események is hozzájárultak: a tajvaniak nem bíznak a kínai illetések fogadkozásában, hogy az “egy ország, két rendszer” elv értelmében a sziget megőrizhetné demokratikus berendezkedését, hiszen látták, hogy a Kínához ugyanezen elv alapján visszakerült Hongkongban hogyan számolnak le a demokráciapárti ellenzékkel. Peking nem örül az attitűdváltozásnak, amelyet a szaporodó légtérsértések mellett az is tükröz, hogy Li Ko-csiang miniszterelnök tavaly májusban a Tajvan anyaországgal való esetleges újraegyesítésének megemlítésekor kihagyta az ilyenkor szokásos “békés” jelzőt a beszédéből. Ez is azt jelzi, hogy a múltbéli mézes-mázos ígéretek hatástalannak bizonyulásával, a megfélemlítés lépett elő az első számú stratégiává.
Az erődemonstráció a kínai-indiai határvitában is fontos szerepet játszik. A két ország között India függetlenedése óta nincs egyetértés a határokról, 1962-ben háború is kitört emiatt és a kérdés máig rendezetlen. A hangulat tavaly vált ismét puskaporossá, miután a felek infrastruktúra fejlesztésbe kezdtek a demarkációs vonal két oldalán. Az építkezések következtében mind a kínai, mind az indiai hadsereg fokozta jelenlétét a határvidéken. A katonák májusban és júniusban többször összecsaptak, de parancsnokaik utasítására nem nyitottak tüzet, csupán ököllel és botokkal verték egymást. A véres bunyó így is több tucatnyi halálos áldozatot követelt. Peking és Újdelhi azóta diplomáciával igyekszik hűteni a kedélyeket, a múlt héten mégis kiújult az erőszak: India szerint 18 kínai katona behatolása okozta csetepatét.
Ami a Dél-Kínai-tengert illeti, ott kereskedelmileg fontos útvonalról van szó, amelyből minden környező ország szeretne kihasítani felségvizeket, de Kína mesterséges szigetek építésével, illetve azon létesített katonai bázisokkal törekszik a vita rövidre zárására, az egész tengeri régió kisajátítására.
Mindezek alapján világos, hogy Hszí Csin-ping nem gondolta komolyan a WEF nyitóbeszédében felvázolt, szabályokon és konszenzuson alapuló világrendet. A kínai elnök mindenesetre hangzatos szlogeneket puffogtatott, hogy eloszlassa az országa felemelkedésével kapcsolatos félelmeket, hangsúlyozza a nemzetek egymásra utaltságát és óva intsen egy “újabb hidegháborútól.” Arról szerette volna meggyőzni a világ közvéleményét, hogy a jelenlegi status quó-val mindenki jól jár, míg a frissen beiktatott Joe Biden amerikai elnök által kilátásba helyezett fellépés Kínával szemben fájdalmas gazdasági következményekkel járna. Peking szomszédság-politikáját elnézve azonban hosszú távon súlyos biztonsági kockázatokat rejt, ha a nemzetközi közösség tétlenül nézi a növekvő kínai térnyerést.
