Apám ma hazaállított egy kazettával. Azt mondta, hogy egy embert végeznek ki rajta. Beül a székbe, megy neki az áram, aztán vége. Kisült. Anyám erre kikiabál a konyhából, hogy hagyja már a hülyeségeit, kész a csirke. Ülünk az asztalnál, azon gondolkozom, hogy milyen rágós megint a hús, magamban tartom, apám mindjárt felböfögi. Kiszedi a fogai közül a maradékot, nem repetázik, a tárgyra tér. Mikor nézzük már meg a kazettát, kérdezi. Erről eszébe jut, hogy anyám Barátok közt részére rávette a Baywatchot, amit, mentségére szóljon, nem a mellek miatt néz, ezen elvitáznak tíz percig, aztán újra köztünk van az ember, aki a villamosszékben ül. Változik a helyszín, konyha helyett most a nappaliban ülünk, pontosabban a húszéves kanapén, aminek a közepe már hiányzik, pedig annyiszor betömtük vattával. Ha ideges vagyok, titokban kiszedegetem, vissza már nem rakom. Apám is mérges lesz, nem találja a lejátszás gombot, kiabálunk a háttérből, hogy ott van, nem ott, hanem balra, nem az a balra, hanem a nekünk balra, de erre apám jobban felhúzza magát, üvölt egyet, eldobja a távirányítót és bevonul a szobájába. Megvárjuk, míg lenyugszik, addig megbeszéljük az időjárást, meg hogy mikor menjünk vásárolni, visszajön, úgy tesz, mintha nem történt volna semmi, és megtalálja a bal oldalt. Elindul a felvétel, az ember már a székben ül, fején egy fémszerű tányérral, valamit a szájába tesznek, arra kell ráharapnia. Kimegy mindenki a képből, egyedül marad, nem húznak a fejére zsákot, azt hittem, fognak. Úgy érzem magam, mint a régi kivégzéseken a közönség egy tagja, fészkelődöm, nem akarok a szemébe nézni, pedig ő már nem létezik, de kicsit szurkolok, hogy mégis. Megy neki az áram, rázza egy ideig, lekapcsolják, vége. Elsötétül a képernyő, nézzük tovább, hogy van-e folytatás, apámnak nincs-e a tarsolyában egy állatkínzós videó. Anyám menti meg a helyzetet, mikor apámhoz fordul: Ezt mi a fasznak mutattad meg nekünk?
Egy Tennessee állambeli kétszeres gyilkos azt kérte, hogy villamosszékben végezzék ki méreginjekciók helyett. Ha beülsz a székbe, 15-30 másodperc alatt halott vagy, viszont ha mérget fecskendeznek beléd, akkor a kínkeserves haldoklás 10-18 percig is eltarthat. Érdekes. Ha belegondolok, lehet, hogy az injekciót választanám, ott legalább garantált, hogy bizonyos ideig még élni fogok, míg a villamosszékben úgy képzelem, hogy a félelem és a hirtelen jött áramütés miatt egy pillanat alatt vége szakad az életednek. Megkapod a méreginjekciót, és még elnézelődsz egy kicsit. Megvizsgálod a lámpa színét, a körülötted lévő embereket, közben fáj, és azt kívánod, hogy bárcsak meghalnál, de mégis élsz. Anyám felvisít a másik szobában, készíteném a füldugót, de most nem az ütemes dobogás következik a falon, hanem apám üvöltése. Az ágyamból is érzem, ahogy rázza az ideg. Tavaly csinálták a szigetelést, ami elég jól sikerült, ezért nem hallom, hogy miről szól a veszekedés, csak a hangerő súlyossága jut át. Csattan az ajtó, csönd lesz, magamra húzom a takarót, mert attól félek, hogy most az én egyik bűnöm kerül elő, amiért ordibálni kell egymással hajnali egykor.
Eltelik egy óra, apám horkol, anyám a konyhában szöszöl. Kimegyek hozzá, a kukában turkál. Kérdezem, hogy mit csinál, és miért, néz rám nagy szemekkel, mintha egy mosómedvét csíptem volna fülön. Valamit motyog, közben még lejjebb nyomja a szemetet, orrba vág a bűz, rászólok, hogy fejezze már be, így sincs a legjobb szag nálunk, mióta apám betiltotta a légfrissítőket, mert az időzítettől mindig megijedt, és kezdte kínosan érezni magát. Anyám összébb húzza magán a köntösét, elrobog mellettem, nem szól egy szót sem, még annyit sem, hogy jó éjszakát. Egy pillanatra anyámmá válok, ahogy a kuka felett görnyedek, csak minden visszafele játszódik le, kitúrom az aljáról, amit eldugott, vagyis a kazettát. Dobd ki azt a szart, nehogy apádnak még egyszer eszébe jusson, dörmög mögöttem anyám. Jó éjszakát!
Egy külkerületi édesanya azt kérte, hogy villamosszékben végezzék ki méreginjekciók helyett. A kérését elutasították.
