A kisalakú, elegáns megjelenésű Frank O’Hara-verseskötet azért is különleges, mert csupán néhány hónapja jelent meg magyarul a több mint hatvan éve elhunyt amerikai költő egyébként 1957-es Töprengések vészhelyzetben című gyűjteménye. Ugyan a szakmabeliek és a vájt fülűek már évtizedek óta olvashatják magyarul O’Hara verseit, a nagyközönség számára kevésbé ismert a New York-i Költő Iskola egyik legfontosabb és legkülönlegesebb figurája. A háború utáni amerikai líra meghatározó alakja 1926-ban született, és csupán 40 éves volt, amikor egy tengerparti balesetben (egy homokfutó ütötte el) elhunyt.
Költészetére és életére is nagy hatással volt a XX. század második felének minden művészeti ága, a képző- és filmművészettől a zenén át az irodalomig. Sok mindenben ki is próbálta magát. Zongoristának készült, a bostoni konzervatóriumban tanult 1944-ig, amikor behívták a hadseregbe. A második világháborúban a csendes-óceáni hadszíntéren egy romboló szonár kezelőjeként (víz alatti műveleteknél a legfontosabb felderítő, navigáló eszköz) szolgált. Leszerelése után a Harvardon zenét, majd irodalmat tanult, itt találkozott későbbi jó barátjával, a szintén költő John Ashberyvel. 1951 őszén költözött New Yorkba, írt képzőművészeti, zenei recenziókat és monográfiát Jackson Pollockról, majd 1960-tól a MoMA (Museum of Modern Art) jegypénztárosa, utána kurátora lett. Szervezőként is részt vett a pezsgő éjszakai életben, és az egyik utolsó avantgárd, összművészeti csoportosulás, a New York-i Költő Iskola emblematikus figurájává vált. Napi rendszerességgel írta verseit – leginkább a fióknak, mert csak elvétve adta őket közre, emiatt sokan kurátorként és a művészvilág fontos alakjaként ismerték. Különc, sokoldalú, bohém, társasági alkat, az összművészetiség elkötelezettje: hidat képzett a klasszikus zene, a dzsessz, az irodalom, a festészet és a filmművészet alkotói és tevékenységeik között.
Költeményei gyakran teljesen hétköznapi, spontán szituációkból indulnak, rögtönzésnek hatnak – zongorista múltjára utalva, többször mondta, hogy „játszik az írógépén”. Az „ezt csinálom-azt csinálom” verseknek nevezett művei metrózás, étkezés, irodai ebédszünet közben születtek és a mondanivalójuk nagy része is teljesen „átlagos”: a New York-i élet mindennapi lüktetése, színes eseményei. Másik, még életében megjelent kötete, a Lunch Poems onnan kapta a címét, hogy ebédidejében fecnikre, újságszélekre írta zömében optimista, vidám műveit. Verseiben is vállalja homoszexualitását, szerelmes költeményei is újszerűek, játékosak. Sokszor filmszerűen, képkockákban láttatja a történéseket, érzéseit. Imádott moziba járni, gyakori témája a film, a filmsztárok, ahogyan a zene is. Konkrétan is megnevezi kedvenceit, illetve nekik dedikálja egyes műveit (például James Dean, Majakovszkij, Prokofjev). Nem akar nagyot, forradalmit mondani, a váteszszerep a lehető legmesszebb áll tőle, helyenként gyermekien naiv (például a Les Étiquettes jaunes c. versében egy elé hulló falevéllel beszélget).
Szokatlan, váratlan szófordulatok, néha akár értelmetlennek tűnő, dadaisztikus szavak, illetve „saját” kifejezések jellemzik. Látszólag egymáshoz egyáltalán nem passzoló képek, pajzán bizarrság keveredik például a Chez Jane című versében: virágcserépbe vizelő tigris, amelynek zene vakarja a hasát és „fényűzésre termett nyelvével végignyalja tépőfogait, pedig még egy pillanattal korábban aszpirint ejtett vele ebbe a rózsás naplementébe”. A Gyalogkakukk című költeményében tökéletesen megférnek együtt az összeborzolt hajban visítozó denevérek, a szurdokba csapódó papagájok és a trutymóval, vízililiomokkal teli víz.
A kötet friss nyelvezete a Gerevich András–Krusovszky Dénes fordítópáros munkáját dicséri. Utóbbi jegyzi az életrajzi történetekkel tűzdelt utószót, ami nemcsak közelebb hozza O’Hara világát, hanem még inkább érzékelteti a korai halálával járó tragikus veszteséget. (Ford. Gerevich András–Krusovszky Dénes. Magvető, 2020. 96 o.)
