Két út közül választhatunk! Az egyik az alkohol, a másik járhatatlan! – bölcselkedett búsan B., a novellista. Szavait megerősítendő, egy hajtásra felhörpintette a kezében tartott fél deci cserkót. Elnézett a fejem fölött. Igazából nem várt választ. Hiába is várt volna, mert nem tudtam volna mit mondani neki. Ismertem a Klubból. Csöndes fickó volt, aki többnyire szótlanul figyelte a nála évekkel fiatalabb vitatkozókat. Minket.
Mi még lelkesen vitatkoztunk olyan könyvekről, mint az Üvöltés, a Zabhegyező, az Úton, vagy olyan kultfilmekről, mint a Nagyítás, az Eper és vér vagy a Zabriskie Point. A beatnemzedék nyugatról beszivárgó kultúrája friss levegőt hozott. A borosüvegek, pálinkás poharak között röpködtek a nevek, Ginsberg, Gregory Corso, Jack Kerouac és a többiek. Ilyenkor kicsit megfeledkeztünk a körülöttünk reménytelenül elterülő meleg pocsolyáról, amit szocializmusnak neveztek akkoriban.
B. szavai ugyan látszólag csupán jól hangzó szellemességnek tűnhettek, de valójában a 60-as 70-es évek értelmiségének nem jelentéktelen része számára valóban ez a zsákutcás választás szabta meg a lehetőségeket. Különösen a három T, a Támogatott, Tűrt és a Tiltott zónák utóbbi két területén rekedtek számára. Persze a Támogatott címke sem védte meg a művészt, hogy a két másik út valamelyikére lépjen. A tehetségtelen azért, mert érezte, hogy csak az elvtársi kegy emelte magasba, a tehetséges pedig szűknek érezte a szellemi környezetet.
Azért a Tiltott zónából is vezetett egérút. Kétségtelen, csak az úgynevezett második nyilvánosságba, vagyis igen korlátozott kör olvashatta a műveket. Ez a szamizdat kiadványok terepe volt. Könyvtáram féltett kincse egy kis fénymásolt könyvecske, vagy talán inkább füzet, amelyben K. társadalomelméleti esszéje jelent meg „földalatti” kiadásban. A szerző 90 után óriási hazai és nemzetközi karriert futott be, megérdemelten, műveit számos nyelvre lefordították és akkor már díjakkal is elismerték.
B. már elmúlt harminc, amikor megjelent első elbeszéléskötete. Nem volt manifeszt ellenálló, de a rendszer hivatalos kánonjába sem akaródzott beilleszkedni. A Támogatott és a Tűrt szürke zónájából figyelte szerencsésebb, vagy a rendszer vizein ügyesebben lavírozó kollégáit. Az ő útja nem is vezetett túlságosan messzire és magasra. Még ötven sem volt, amikor végleg letette a tollat. Kedves, okos fickó volt, de nem tudom, hogy az irodalmi kánonban jutott-e neki legalább egy szócikk.
V.-vel, a költővel az újságíró szövetség Andrássy úti – akkoriban Népköztársaság útja – székházának éttermében találkoztam. Egykori legjobb barátommal, aki már ifjú titánként a szövetség tagja volt, leültünk hogy végezzünk néhány üveg sörrel és felessel. Egy közeli asztalnál ült V., a költő, P.-vel, az Erdélyből elszármazott, s akkortájt felkapott drámaíróval.
Már nem emlékszem hogyan, miért kezdődött a szóváltás barátom és az alanyi költő között, de nyomdafestéket nem tűrő és költőinek sem nevezhető jelzőkkel illették egymást. A kakaskodás kis híján tettlegességgé fajult, P. sietve el is hagyta a helyiséget, de végül a pofonok elmaradtak, s jobb híján V. azt javasolta, menjünk át a sugárút túloldalán található Fiatal Művészek Klubjába. A legendás intézmény egy lerobbant palotában működött, de a „szíve” a pincében dobogott, ahol a fiatal művészek zsebéhez mérten olcsón adták a vörösbort.
V. a meg nem értett zsenik őszinte felháborodásával sírta el nekünk, hogy valami nyugati ösztöndíjat nem ő, hanem egy általa fűzfapoétának minősített költő kapott meg, holott az neki járt volna. Végül, miután nagy nehezen felkapaszkodtunk a lépcsőn, a földalatti állomásánál, baráti öleléssel búcsúztunk el egymástól, megfogadva, hogy ezentúl időnként leülünk egy jó dumálásra.
Se előtte, se utána nem hallottam felőle.
Ö.-höz tévedésből keveredtem. Egy véletlen névazonosság miatt a rendszer engesztelhetetlen bírálója, az ’56-os elítélt író helyett kerestem fel őt, hogy interjút készítsek vele. Egy kis újlipótvárosi utcácskában lakott. A csöngetésre mackós, harcsabajszú férfi nyitott ajtót. Nehezen mozogva vezetett be a szobába. Régi népi bútorok, festett kelengyés láda idézte szülőfaluja levegőjét. Egy kancsó bort tett az asztalra és azt kérte, tegeződjünk, mert úgy könnyebben megy a beszélgetés. Koccintottunk. Elmondtam neki, hogy az ő regényéből készült tévésorozaton nőttem föl, és azóta is minden ismétlést megnézek.
Aknára léptem. Azt hittem, örömöt szerzek ennek a közvetlen, rokonszenves embernek, de fájdalmat okoztam neki. Rám emelte szomorú tekintetét. – Tudod, persze hogy szeretem azt a könyvet, de azért néha elkeserít, hogy szinte csak ezt a regényemet ismerik,mintha mást nem is írtam volna – mondta beletörődve, csöndesen. Elpanaszolta, hogy fáj a lába, egyre nehezebben jár. Nagyon megkedveltem. A halála után évekkel elmentem a lakóházához, de egy tenyérnyi kis tábla sem idézte az emlékét.
Hogy ki melyik útra lépett és hová jutott, gyakran a véletlenen múlt. De a közemlékezet a tehetség alapján rostál az időben.
