Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak.
Báthori Csaba a kortárs magyar irodalom kellőképpen el nem ismert fegyverkovácsa, és aki nem érti ebben a viccet, mert nem tudja, hogy miképpen köszönt el a szép fegyverkovácsné a régi fiúktól, az olvasson tovább, majd megtudja – de olvasson tovább az is, aki érti: szeretném közelebbről meghatározni, hogy mit jelent e kellőképpen el nem ismertség.
A kellőképpen el nem ismert költő nem az, akiben a „kortársi vakságban” szenvedő olvasói nem ismerik fel a „zsenit”, ezek amúgy is csak afféle legendák, utólag koholt, jól hangzó, jól eladható sztorik. A kellőképpen el nem ismert szerző státuszában feltétlenül érzek valamiféle igazságtalanságot. Pontosabban méltánytalanságot, mert ha igazságtalanságról lenne szó, akkor annak volna elkövetője. Holott a valóságban az el nem ismertségnek elkövetői nincsenek, jogi kifejezéssel élve ez afféle „gondatlanság”. Amikor ki-ki a maga köreiben felsorolja az általa jelentős alkotóknak tartott kortársakat, akkor Báthori Csaba neve ki szokott maradni, pedig költőnek és műfordítónak is elsőrangú. Az Elemi szonettek és a Minden repül című kötetek szerzőjére nem lehet azt mondani, hogy középszerű. Csak hát nem olvassák.
Nem árulok el neveket, de elmesélek egy jellemző történetet: kérdezem Iksztől, az ismert prózaírótól, hogy mit szól Báthori szonettjeihez, meg a válogatott verseihez, mire azt mondja, hogy semmit, mert Báthori munkásságát nem tartja nagyra. Kérdem erre, hogy mit olvasott tőle, mire megrándítja a vállát, s azt válaszolja, hogy semmit, de neki az Ypszilon nevű költő egyszer azt mondta, hogy Báthori nem jó. Igaz, hogy ezt Ypszilon amúgy húsz évvel ezelőtt mondta, és azóta Báthorinak több verseskötete megjelent, de mindegy, ha egyszer Ypszilon ezt mondta, akkor tempózhat szegény Báthori, ahogy akar. Valami ilyesmit értek irodalmi elismertségen: nem díjesőt, nem reklámtáblákat, nem is interjúzuhatagot, nem médiaszereplést, hanem egy irodalmi közegben szinte mellékesen elhangzó mondatot, aminek az a lényege, hogy te, a Báthoritól ezt vagy ezt el kéne olvasnod. Az előbb említett kötetein kívül kiemelném a Kétszáz nyers vers című válogatást, meg a Melankóliát, a műfordításai közül pedig Rilke teljes levelezésének lefordítását: négy (!) vaskos kötet. Ha el akarsz menekülni a világ elől, bárhol felütöd, a Hold túloldalán találod magad.
Nekem az volt a szerencsém, hogy Borbély Szilárddal beszélgethettem irodalomról sokat, és Báthorit és az ő feleségét, Balla Zsófiát – a „szép fegyverkovácsné” szerzőjét – dicsérte. Én meg Szilárdnak hittem – éppen úgy jártam, mint ahogyan fentebb Iksz járt Ypszilonnal, csak ellenkező előjellel.
A 2013-as debreceni irodalmi fesztiválon találkoztam velük először, Balla Zsófia és Báthori Csaba közös irodalmi estjén, amelyen Korpa Tamás beszélgetett velük – utána pedig átmentünk a Mester 8 nevű vendéglőbe beszélgetni tovább. (Jut eszembe, a Mester 8 megszűnt, és már másik vendéglő nyílt a helyén, de érdemes volna a falára emléktáblát kitenni: az elmúlt évtizedekben Aczél Géza költő, az Alföld folyóirat volt főszerkesztője szinte a teljes magyar irodalmi életet vendégül látta ott.) Azon az estén Balla Zsófia és Báthori Csaba finom és elegáns volt, érdeklődő, halk szavú és figyelmes – a nyilvánosságnak mutatott arcuk nagyon hasonlít egymásra. Mondják, hogy idővel a házastársak hasonulnak egymáshoz, az ő esetükben is így történhetett – vagy tán eleve ezért találtak egymásra. Láttam őket szokásos esti sétájukon a Pozsonyi úton: egymásba karolva ballagtak lassú méltósággal, mint két ágból egyesült folyam.
Báthoriban minden kedvessége ellenére érződik valamiféle belső feszültség. Nem szoktunk gyakran találkozni, de mindig azt érzem, hogy belül folyamatosan kovácsolja az anyagot, kínlódik, dolgozik, tipródik, feszül. Mintha elfojtott indulat munkálna benne. Őrzök róla egy emlékképet, amit nagyon jellemzőnek érzek: ígértem neki egy példányt A harminckét bolond címmel 2017-ben megjelent könyvemből, s kérdeztem, hol találkozzunk. Rávágta, hogy a Centrál Kávéházban. Ennek nem örültem, mert a puccos helyeket nem szeretem, de nem mondtam neki, hát legyen – pedig onnét csak egy kőhajításnyira van Egressy Zoltán törzshelye, a Grinzingi borozó. Leültünk hát a Centrálban, Báthori zakóban, nyakkendőben, aktatáskával, én meg prolinak öltözve. Kicsit beszélgettünk, majd átadtam neki a könyvemet – és sosem felejtem el azt az arckifejezést, ahogyan átvette! Ilyet más írónál még nem láttam. Olyan volt az arca, mint egy profi gyémántkereskedőé, aki minden kőhöz azzal a gyanúval nyúl, hogy egészen biztosan hamisítvány! A könyvet kicsit eltartotta magától, megnézte kívülről, belülről, megfordította, belenézett elöl-hátul, majd súlyosan rám pillantott és nagyot sóhajtott. Azóta se mertem megkérdezni, hogy az a sóhaj mit jelentett.
