Major Tamást tartották zseninek és kiszámíthatatlan sátánnak egyaránt. Nagy színész, rendező volt, de igazgatóként talentumokat rúgott ki elvtelenül a Nemzetiből, miközben más tehetségeket felnevelt. Védett és támadott. Színházi diktátor volt, de demokrata is, új törekvések felkarolója. Ellentmondásos, hatalmas tapasztalatú ember, aki mindazt, amit átélt, fölvitte a deszkákra, és rendszerint elementáris alakításokat nyújtott.
Ez abból az alkalomból jutott eszembe, hogy Major Tamás arcai címmel, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet virtuális kiállítást rendezett róla. Hosszan bámulom Keleti Éva remek fotóját 1971-ből, ami Csurka István Döglött aknák című darabjának előadásáról regél. Major pizsamában, jobb oldalára dőlve ágyon fekszik, fejét felemeli és megtámasztja, bal kezét kitárva élénken gesztikulál, szája lemondóan, sőt lekicsinylően lefelé fittyed. Ő Moór, az úri ivadék, akinek lángossütő engedélykérelmét az ötvenes években elutasította a vonalas káder Paál, akit azóta ejtettek. Mindketten jelentős embernek érezve magukat bediliztek abba, hogy levitézlettek. És most ráadásul elmegyógyintézetben összecsukták őket egy kétágyas szobában, ahol nem győzik szapulni, marni egymást. Éppenhogy serdülő koromból ez volt Majorról az első, azóta sem halványuló színpadi élményem. Többször is megnéztem a produkciót. Paált Kállai Ferenc adta, a két színész együtt fenomenális volt a csaknem végeérhetetlen sikerszériában. Nekiszabadultak, komédiáztak ahogy belefér. Improvizáltak is, bátran éltek vaskos eszközökkel, megmutatták az ádáz, zsigerekben gyökeredző, de tulajdonképpen értelmetlen gyűlölet természetrajzát. A totálisan felhergelt emberek viselkedésmódját. Kállai pillanatok alatt paprikavörössé tudott válni, akár elájulva el is terült a földön. Major olyan vérfagyasztó gunyorossággal ejtett ki becsmérlő szavakat, hogy ettől tényleg hihetővé vált az eszméletvesztés. Nem fértek a bőrükbe, újabb és újabb lapáttal tettek rá. Rögtönöztek, ripacskodtak, rémséges emberi viszonyokat és rajtuk keresztül hátborzongató kelet-európai szituációkat jelenítettek meg, miközben halálra nevettették a nézőket. Két kiváló színész folyton inspirálta és fel is hergelte egymást, az általuk alakított figuráiknak megfelelően. Éreztették, hogy azok, akiket megtestesítenek, a címmel ellentétben, közel sem totálisan döglött aknák, a mentalitásuk, fennhéjázásuk, a fenn az ernyő nincsen kas jellegű öntömjénezésük, a kiskirálykodásuk, nagyon is a mindennapjaink része. És ez, sajnos, azóta is így van, főleg, hogy intenzíven visszakísért a múlt. Major is belejátszotta ebbe a kinevetni való ipsébe a múltját. Rendelkezett öniróniával, sőt öngúnnyal. Korát megelőzve otthonos volt az abszurd világában, ami mifelénk sajnos gyakran a realitás.
Bámulom fiatalkori fotóit, már ekkor használ brutálisan erős, arcát igencsak megváltoztató sminkeket, maszkot, amiket később is meglehetősen kedvel. Szeret átváltozni, nagyon is mássá válni. Láthatjuk például álnévre szóló igazolványában a fényképét, amiről valószínűleg az édesanyja is nehezen ismerte volna fel. Elképesztően bele tudott bújni valaki bőrébe. A Sztanyiszlavszkij-módszer felkent papjaként módszeresen elemezte, honnan hová tart, akit játszik, felépítette a színpadi jelenlétét. Aztán Brecht tanaiba habarodott bele, ekkor pedig előszeretettel ki-kilépve a szerepéből, demonstrált. Olykor ezzel didaktikussá vált. Rendezőként pedig nem ritkán lecsupaszította a színpadot. Még általános iskolásként láttam a Rómeó és Júlia rendezését a Nemzetiben. A Zeffirelli-filmben megcsodált gyönyörűséges, felhőtlen égboltú, pacsirta csicsergéstől hangos, mediterrán szép Verona helyett az alul világított színpadon, szürke, hatalmas dobozszerű díszletelemeket tologattak a műszak áldozatos tagjai. A jelmezek sem voltak pompázatosak. A címszerepekben Törőcsik Marit és Sztankay Istvánt már többen túlkorosnak tartották. Nekem ettől még tetszettek, ahogy a félházas előadás is, de a közönség zöme elutasította.
Major sűrűn tartott izgalmas, intenzív próbákat, amelyeken szeretett túltengeni, szemléletesen előjátszani a színészeknek - voltak, akik kedvelték ezt, mások ki nem állhatták. Többször nem jutott el a produkció teljes kidolgozásáig, az ötletsziporkái egésszé kovácsolásáig. A háború után előre eltervelten vált a Nemzeti igazgatójává. Döbbenetes két egymás mellé tett kép az 50-es évekből. Az egyiken asztal mögött állva beszél, a másikon a társulat jelentős része lesütött szemmel, lehajtott fejjel ülve hallgatja. Lerí, hogy pokolian nem tetszik, amit mond, de az is, hogy nincs mit tenni, ellenvéleménynek nincs helye. Major ekkor volt dicstelenül a párt ökle is. Elsárgult két gépelt oldalon nézhetjük meg például azt a fegyelmi határozatot, amihez a színházi törvényszéket ő hívta össze, rendszerellenességgel, demokrácia- és közösségellenességgel vádolva a nagy színészt, Tímár Józsefet. A határozat végeredménye a Nemzetiből való kicsapás, az üzemi szakszervezetből való kizárás, azzal a rezümével, hogy „Az ellenség kisöprése a mi megerősödésünket jelenti.” Lidérces és sajnos mindmáig áthallásos mondat. Olyan jeles művészek kicsinálásában működik közre, mint Németh Antal, Gellért Endre, Somogyi Erzsi, Rápolthy Anna. A forradalom idején bemegy a rádióba elszavalni a lázító erejű A walesi bárdokat, majd 56-os tevékenységük miatt kiseprűzi a Nemzetiből kebelbarátait, Gobbi Hildát, Sinkovits Imrét.
Kaméleon. Ez erőssége a színpadon is. Egyik pillanatról a másikra a hidegből melegbe képes rántani a publikumot, tragikumból komikumba sasszézik és vissza. Mindig megérzi az idők szavát. Amikor nyílik a friss szellemű Katona József Színház, átigazol oda. Itt mutatják be a hattyúdalának is számító, Az imposztor című darabot, amiben a szintén kétkulacsos lengyel színészkirály, Boguslawski szerepét Spiró György direkt neki írja. Ebbe belejátszhat mindent, amit életről, színházról tud. Tóth István Csaba fotóján a deszkákon is szódásüveg vastagságú szemüvegben van. Ekkor már alig látott. Időnként alig élt. A színfalak mögött támogatni kellett, de a reflektorfényben megtáltosodott. Vérbeli színész, korszakot meghatározó művész volt. Karizmatikus alakját szemléletesen segít megidézni az a kiállítás, aminek eredetileg Csiszár Mirella, Gajdó Tamás voltak a kurátorai, és ebből a virtuális változatot Hadi Barbara készítette.
