Kapcsolgatok híradások között: "Nem lehet tudni mi várható, mikre képes még" - mondják szakemberek. Szlávik János a koronavírusról, míg Carl Bernstein Donald Trumpról beszél. Winston Churchill állítása, miszerint "egy öt percnyi beszélgetés egy átlag szavazóval a legütősebb érv a demokrácia ellen", az elmúlt négy évben komolyabbra fordult. Elég öt percnyi beszélgetés az Amerikai Egyesült Államok elnökével, hogy kételkedjünk a rendszerben. Szerencsére úgy tűnik, hogy sikerül megszabadulni Trumptól, de amikor ezt írom, még elképzelhető, hogy újraindul 2024-ben.
Tévéműsor és valóság
Négy éve azt hittem, hogy az egy dolog, ahogy tömeggyűlésein beszél, de egy koncepciózus vezetőt fogunk hallani, amikor a The New York Times szerkesztőivel találkozik. Tévedtem. Elnöksége első hetén kiderült, hogy viselkedése nem egy póz szavazói felé hanem valóban egy bunkó került a Fehér Házba. Győzelmével gazdagodott az orwelli szókincs az "alternatív tények" és a "post-truth" - az igazság objektív mércéjének mellőzése - kifejezésekkel. A közvéleményt a tények kevésbé befolyásolják, inkább érzelmek, személyes elképzelések, elvárások kapnak teret. Az amerikai választók már a nyolcvanas években megismerhették Trumpot. Michael Kruse írt első, 1987-es kampánybeszédéről. Több szakértőt idéz, akik szerint Trump világnézete nem veszi tudomásul, hogy Amerika szövetségi, gazdasági kapcsolati és diplomáciai rendszere tette lehetővé, hogy az USA globális szuperhatalom lett.
A bulvársajtó Trump életviteléről (pénz- és nőügyeiről) írt, míg Garry Trudeau Doonesbury című képregénye a politikai lépésein gúnyolódott és így sok családban napi téma lett a milliomos. Az új elnökről írt cikkében Ed McMenamin 2017 januárban utalt Neil Postman 1985-ös könyvére, miszerint a politikát bekebelezte a szórakoztató ipar. Trump már 2000-ben pályázott az elnöki posztra mint a Reform Párt jelöltje, de a kaliforniai, számára sikertelen előválasztás után visszalépett. Három évvel később indult a The Apprentice (A tanonc) című műsor, amit vezetett és amely évekig ment magas nézettséggel. 2005-ben mutatták be az életéről szóló filmet - Trump Unauthorized (Trumpról jogosulatlanul) -, melyben a kanadai Justin Louis játszotta a főszerepet. Az alapja Gwenda Blair két könyve volt: a The Trumps (A Trump család), mely az emigráns nagyapa, Friedrich Drumpf karrierjétől kezdve taglalta Trump vagyonosodását, illetve a Donald Trump: Master Apprentice (Donald Trump, mestertanonc), amely már a sikeres tévéceleb és ingatlanfejlesztőről szólt.
A tévésorozat politikailag jó befektetésnek bizonyult. Amikor a 2016-os választási kampány során riporterek kérdezték támogatóit a botrányairól, egy hölgy azzal válaszolt, hogy "ezek pletykák, én ismerem Donald Trumpot, mindig néztem The Apprentice-t". Így mosódik össze a valóság egy műsorral, ami nem ritka jelenség. Egy esti beszélgető műsorban valamikor 1962-ben Richard Chamberlain volt a vendég. A népszerű NBC kórházsorozat, a "Dr. Kildare" sztárja nevetgélve mesélte, hogy vannak, akik megállítják az utcán orvosi tanácsot kérve. (Évtizedekkel később Gazdag Tibor, a Jóban Rosszban sorozat Dr. Pongrácz Pétere mondott hasonlót.)
Már az 1967-es A spektákulum társadalma című könyvében megfogalmazta Guy Debord, hogy a választási hadjáratok olyanok mint a valóságshow-k. Hozzátenném, hogy ez nem csak kampány idején van így, illetve az egész négy év kampánymódban zajlik. Ellenzékiek novemberben nekimentek a kormánynak Demeter Szilárd írása kapcsán. (Szerintem az ellenzék túl nagy teret adott ennek, elég lett volna elintézni azzal, hogy ilyenek Orbán emberei.) Persze a Fidesz képviselőit felkészítették, és azzal vágtak vissza, hogy miket mondott Bíró László 2018-ban ("Judapest"), meg hogy a DK-s László Imre szerint Hitler megérdemelten lett a Time magazin "Év embere" 1938-ban. (Mellékesen jegyzem meg, hogy ezt a titulust nem csak pozitív figurák kapják, mivel hatásuk a történelemre a mérce.) Az ellenzékiek lapultak, ahelyett, hogy azt mondták volna: "ha maguk szerint helytelenül maradtunk csöndben és maguk jobbak nálunk, itt az alkalom véleményezni Demetert". (Ha bárki is kételkedett Pröhle Gergely szavaiban, miszerint a szélsőjobb kulturális nyomulása miatt küldték el a PIM éléről, Demeter cikke a bizonyíték igazára.)
A látvány a lényeg
2016 előtt Trump szórakoztató műsorok gyakori vendégeként szerepelt. Micsoda szövegek! Csak néhány, amit magam is láttam, hallottam: mutogatta kezeit, egyértelműen arra utalva, hogy más testrésze is megfelelő méretű; megvádolta republikánus vetélytársát, hogy apjának része volt a Kennedy gyilkosságban; állította, hogy Barack Obama nem volt legitim elnök mert nem az USA-ban született; a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után meg az jutott rögtön eszébe, hogy most már övé a legmagasabb épület New Yorkban; Diana hercegnő halálának hírére arról hencegett, hogy lefektethette volna. 2017. március 4-én azt twitterezte, "most tudta meg", hogy Obama elnök elrendelte telefonja lehallgatását a választási kampány idején. Annak ellenére, hogy az FBI, a CIA, és az Igazságügyi Minisztérium mind közölték, semmit nem tudnak erről. Tanácsadója, Kellyanne Conway állítása szerint "az elnök olyasmiket is tud, amit más nem". Az FBI-vizsgálat semmit sem talált, ami igazolta volna a vádat. Trump viszont nem volt hajlandó megosztani információja forrását.
Az EBRD 2017-es januári konferenciáján Orbán Viktor kijelentette, hogy Trump győzelmével a Nyugat visszatérhet "az igazi demokráciához", meg "vége a PC-nek". Ez az ő sajátos demokrácia felfogása; nem mellesleg, ahogyan szidja a Nyugatot, azt Rákosi is megtapsolná. Orbán Viktor Trumpot akarta látni a Fehér Házban, tudta, hogy tőle nem fog kapni kérdéseket a jogállamiságról. Ők rokonlelkek. 2002-ben és 2006-ban Orbán emberei ugyanazt próbálták elérni, amit Trump csőcseléke január 6-án. Nem csak a PC-nek, hanem a józan észnek is "kampó". Nem véletlenül hasonlította Orbánt Trumphoz a szinész Chuck Norris, akit Orbán körbekalauzolt Budapesten, dicsekedve, hogy "utcai harcos vagyok". Mindkét politikus show-műsort csinál. Láthattuk idén márciusban, amint Orbán felsiet egy repülőgép lépcsőjén és tapogatja a hatalmas csomagokat, amikben állítólag kínai szájmaszkok voltak. Ez nem az ő dolga, de a látvány a lényeg.
A Cambridge-i Egyetemen tanító Paul Sagar írta, hogy Francis Fukuyama volt az első, aki sejtette, hogy Trump mit jelent. Az 1992-ben kiadott A történelem vége című könyvében a "megalothymia" (domináló akarat) kapcsán írta, hogy olyanokra gondol, mint "az ingatlanfejlesztő Donald Trump". Az egyetemi tanár Dan P. McAdams felvázolta Trump pszichológiai profilját egy több oldalas cikkben a The Atlantic 2016 júniusi számában. Óvatosan fogalmazott, de elkerülhetetlen volt utalni Trump önimádatára, és idézett több pszichológust is. McAdams figyelmeztetett, hogy a narcisztikus személyek nehezen bírják a kritikát, és erős az autoriter hajlamuk. De van, ami még így is meglepő: 2016. január 24-én egy beszédben a Dordt főiskolán Sioux Centerben, Iowa államban Trump azt állította, hogy szavazótábora akkor sem hagyná el ha "az Ötödik Sugárút közepén lelőnék valakit". Már több mint egy hónapja volt a "szabad világ" első számú vezetője, amikor a legkülönbözőbb elemzők olyan jelzőket használtak rá, mint "kiszámíthatatlan".
A populizmus vírusa
Habár a szovjet zónán belül nem ismertük - nem ismerhettük! - az 1984 című regényt, Orwell disztópiája nem hozott volna sok meglepetést. Aztán történt egy s más, és az említett Neil Postman könyvével kell egyetértenem. Többek között azt írja az Amusing Ourselves to Death (Halálra szórakoztatva) című kötetében, hogy míg a Nagy Testvér tudásellenes volt, a mai nyugati világban inkább Aldous Huxley Szép új világának víziója valósult meg. "Orwell arra figyelmeztetett, hogy kívülről fognak minket elnyomni, míg Huxley szerint viszont nem kell ide Nagy Testvér, hogy elveszítsük autonómiánkat, érettségünket és történelmünket. Az emberek szeretni fogják az elnyomást, és imádni a technológiákat melyek megfosztják őket a gondolkodás képességétől" - írta Postman.
Hogy ez mennyire igaz, azt jól illusztrálja egy történet: a vesztes dél-vietnámi kormány egy vezetője, Nguyen Cao Ky volt az NBC talkshow vendége a 60-as években. A tábornok a háború végén menekült az USA-ba. A műsorvezető Merv Griffin kérdezgette családjáról, beilleszkedési nehézségeiről, és a végén a következő hangzott el: "Tábornok, látom van még egy percünk, maga szerint hol rontottuk el?" Az embereket nem érdekli a tudás, a szórakoztatóipar visz mindent. Amerikában ez már évtizedek óta erodálja a politikát, és Trump győzelmével be is teljesült egy korábbi elnök, Ronald Reagan - akkor kaliforniai kormányzó - 1966-os megjegyzése: "a politika olyan mint a showbiznisz. Van egy bombasztikus nyitás, aztán úszol az árral, majd jöhet egy bomba jó finis".
Apropó showbiznisz, érdekes a csend, ami fogadta Baka András, Berend T. Iván, Debreczeni József és mások kritikus véleményét az Orbán-kormányról. De amikor egy színész egy félmondatban egy kalap alá vette Orbánt és a brazil Bolsonarót, felmordult az egész kormányoldal. Farkas Örs és mások összevissza beszéltek Sorosról, míg az igazságügy-miniszter kávézni hívta George Clooneyt, mire Menczer Tamás államtitkár szólt, hogy nem biztos, hogy a színész tudja, hol van Magyarország.
Timothy Snyder a könyve - On Tyranny (A zsarnokságról) - kapcsán beszélgetett egy műsorban Rick Perlstein történésszel 2017. februárban. Felmerült a kérdés, hogy "mit tudunk tanulni a múltból, ami segítene jobban eligazodni a jelenben?" Snyder szerint az amerikaiak sokat tanulhatnak a múlt századi Európa 1920-as és 1940-es évei közötti időszakból, amikor etnikai csoportokat vettek célkeresztbe és a nacionalizmus lett a domináns vonal. "Amerika alapító atyái arra biztattak, hogy tanulmányozzuk a zsarnokságot. Aggódtak, mivel a demokrácia mindig elbukott. Ókori Görögország, Róma, mind oligarchiák és birodalmak lettek. És attól tartottak, hogy az amerikai kísérlet is oda vezet. Szkeptikusak voltak saját magukat és a többi polgárt illetően. Ezért lettek a fékek és ellensúlyok, amelyek legalábbis nehezebbé tették egy zsarnokság létrejöttét." És pont ez az amit Trump és Orbán rühellnek. Anthony Scaramucci, Trump ex-kommunikációs igazgatója szerint, ha Trump megnyerte volna a 2020-as választást, egy magyar típusú autoriter rendszert alakított volna ki.
Milliókat vonzanak az ilyen rendszerek. Túl nagy teher lenne a demokrácia? Az információdömping és az elemzésképtelenség - hála a szellemi felkészületlenségnek - bénító hatásúaknak tűnnek. Félő, hogy sokak számára szellemileg és - ami még fontosabb - lélektanilag kényelmesebb a diktatúra, pláne demokrata álcában.
Komoly feladat vár Joe Bidenre és kormányára. Világunkban rengeteg a konfliktus - mikor nem volt így? - , beleértve a fegyveres harcokat. Jelenleg négy kelet-afrikai országban 20 millió embert fenyeget az éhhalál. A világ több régiójában egy nagyobb háború valószínűbb, mint a kompromisszumos megoldás. A klímaváltozás olyan kihívások elé állítja hamarosan a világ népeit, amit sokan még el sem tudnak képzelni.
A hazai ellenzéket se irigylem, ha netán sikerül nyerni 2022-ben. Kétharmad kell a jogállamiság rendbetételéhez. Közben a populizmus vírusa a múltba viszi az országot. Mit hisz, el a tömeg? Mindig is voltak "magyarázatok", melyek tények helyett hiedelmeken alapultak. Titkos társaságok összeesküvése, stb., és ezek gyakran tragédiához vezettek, mint például a vérvád hisztéria. Van ártalmatlan hülyeség is; most is van, aki szerint a Föld lapos, a COVID-vírus meg csak olyan, mint a nátha. Erich Fromm 1955-ös elgondolkodtató - és egyben nyugtalanító (vagy e kettő együtt jár?) - könyve, a "The Sane Society" (Az épelméjű társadalom) figyelmeztet: "az a tény, hogy sok millió ember osztozik tévedésekben, nem jelenti azt, hogy a tévedések igazak lennének". Az oktatási rendszer elég silány. Kételynek nincs helye, és amúgy is macerás utánajárni hogy tényleg úgy van-e. Tényleg nem tanultunk semmit? Nem is tudunk? Nem is akarunk? Feladtuk? Ami részben érthető is, mivel mindegy, mit gondolnak milliók a kormányok teljesítményéről, amíg a többség érzelmi szálakon van (félre)vezetve. Ezért a drámák, ezért a Gonosz (= Soros), az állandóan leselkedő veszély és áskálódás, hogy aztán jöjjön a Megmentő. De legalább ne legyen "színész benne minden férfi és nő", hagyjuk a színészkedést a kormányoldalra. Most, hogy Antony Blinken lesz az amerikai külügyminiszter, Szijjártó Péter bemagolhat egy új szöveget, adva Blinken nevelőapját, Samuel Pisart. Blinkennel nem lehet majd "sorosozni". Ha jól tudom, egyetlen magyar közkönyvtárnak sincs meg Pisar önéletrajza, az Of Blood and Hope (Vér és remény) - érdemes lenne kiadni magyarul.
Érdekes idők jönnek.
