Duskáldia – így nevezik azt az államot, ahova J. K. Rowling legújabb, Az Ickabog című könyve kalauzol minket, ezen a meseföldön szembesülünk vele, hogyan kerít hatalmába a gonosz egy egész országot, hogyan lehet rávenni embereket arra, hogy hitelt adjanak a hazugságoknak. Kérdés persze, hogy ez egy gyerekkönyv-e, vagy csak annak álcázta a szerző, s mindennek mi haszna?
Gács Anna, a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékének docense szerint eredetileg például sem az Állatfarm, sem A Legyek Ura nem számított gyerek- vagy ifjúsági könyvnek, de idővel mindkettő bekerült a nagyobb gyerekeknek ajánlott olvasmányok közé. A kritikus úgy látja, hogy az Állatfarm dermesztő társadalomképe és A Legyek Urának egyértelmű „példabeszéde” is arra ösztönözheti a fiatal olvasókat, hogy a politikai és általában az emberi közösségek anomáliáiról gondolkodjanak, valamint alapvető szempontokat beszéljenek át az együttélés, a szolidaritás vagy a hatalmi viszonyok természetéről.
– Bár nem tudom, manapság mennyire népszerű és fogyasztható olvasmányok ezek, de biztosan rokonai azoknak a népszerű kortárs regényeknek, amelyeket a mai kamaszok, fiatal felnőttek szenvedélyesen olvasnak, és az elmúlt évek legzajosabb könyvsikerei közé tartoztak – mondja Gács, példaként említve Suzanne Collins Az éhezők viadala trilógiáját vagy James Dashner Az Útvesztő-sorozatát, de kiemeli, hogy az idősebbek körében szintén aratnak a sötét politikai víziók, mint Margaret Atwood antiutópiái (lásd: A szolgálólány meséje).
Moskát Anita fantasy író szerint sem olvasható az Állatfarm kifejezetten meseként, hiszen hiába szerepelnek benne beszélő állatok, Orwell története a mese egyéb műfaji követelményeinek nem tesz eleget. Ahhoz ugyanis, hogy valami meseként és politikai allegóriaként is működjön, mindkét kitételnek meg kell felelnie, az Állatfarmban azonban sokkal erősebb a politikai szál, vagyis az 1943–44-ben keletkezett mű inkább a Szovjetunió kritikájaként olvasható, hiszen a szereplők megfeleltethetőek orosz történelmi alakoknak, Napóleon, a disznó például maga Sztálin allegóriája, Hógolyó pedig a későbbi ellenfele, Trockij. Moskát szerint azonban vannak olyan politikai színezetű mesék, melyekbe a felnőttek mellett a kisebbek is nyugodtan belekezdhetnek. Ilyen például a szintén társadalmi és politikai folyamatokkal foglalkozó Gesztenye, a honalapító (eredeti címe: Watership Down), mely ráadásul Nagy-Britanniában kötelező olvasmánynak számít. Ha ugyanis Richard Adams meseregényéről lehántjuk a politikai réteget, akkor egy izgalmas, kalandos, nyulakkal elmesélt Odüsszeiát kapunk, melyet Moskát szerint akár a tíz-tizenegy éves korosztály is nyugodt szívvel olvashat.
A Gesztenye másrészt szintén egy látomással kezdődik, akár az Állatfarm: az egyik nyúl megjövendöli, hogy a főszereplő nyúlcsoportnak útra kell kelnie új hazát keresni, és közben több, különböző társadalmi berendezkedésű nyúlcsoporttal ismerkednek meg, egy diktatórikussal is, amelyet Nadálytő generális vezet. És noha Richard Adams sztorijának is bőven van allegorikus olvasata – lényegében demokratikus eszmék és diktatórikus kormányzás feszül benne egymásnak –, közben egy kalandregény, ami akkor is leköti a gyerek olvasót, ha a mélyebb rétegeit még nem érti.
Gács szerint másfelől a politikai víziót is felkínáló könyvek többféleképpen olvashatók, és nem fordíthatók le egyszerűen az aktuális politikai rendszerek felett mondott ítéletekre. Lehet, hogy Orwell disztópiái a szovjet kommunista diktatúra ihletésére születtek, de azért lehetnek ma is izgalmasak, mert elszakadtak a születésükkor nyilvánvaló kritikai szándéktól, és akár anélkül is olvashatóak, hogy a saját korszakunk politikai viszonyaival összekapcsolnánk őket. – Persze, az utóbbi olvasat is lehetséges, pár éve láttam például az Állatfarmot egy iskolai előadás keretében, ami hátborzongatóan aktuálisnak hatott a tizennégy évesek értelmezésében – mondja Gács, aki szerint nem az életkor határozza meg, hogy miként olvassuk az ilyen műveket, hanem az olvasók értékrendje.
Politika az ágy alatt
A meseregények között találhatunk azonban kifejezetten pedagógiai célból írt történeteket is. Gács Anna szerint ilyenek a most már Magyarországon is egyre népszerűbb meseátiratok, amelyek a hagyományos női szerepeket vizsgálják felül, és tudatosan arra törekszenek, hogy aktív, autonóm női hősöket állítsanak a gyerekek elé. Az angolszász gyerekirodalomban az utóbbi időben sorra születnek olyan gyerekkönyvek, amelyek a legfiatalabbak politikai tájékozottságát és öntudatosságát akarják erősíteni, melyet kellőképp jelez, hogy a The Atlantic Monthly nevű amerikai magazinban például két éve megjelent egy könyvszemle Az esti mesék radikalizálódása címmel. Az amerikai könyvesboltokban olyan címeket találunk mint az „Anyu Obamára szavazott” vagy a „Segítség, Anya! Liberálisok vannak az ágyam alatt!” – melyek abban próbálnak segíteni a szülőknek, hogy a saját politikai értékrendjüket érthetővé tegyék a gyerekeik számára. – A magyar gyerekkönyvhagyomány felől nézve ezek a címek persze komikusan hangozhatnak, számomra mégis rokonszenves az a törekvés, hogy a gyerekeknek egészen kicsi kortól kezdve értékalapú szemlélettel segítsenek a politika világában eligazodni – vallja Gács.
Moskát Anita fontosnak tartja továbbá, hogy a gyerek ne maradjon egyedül a könyvekkel, azaz a történet értelmezésében, értékelésében segítse őt a szülő. – A kicsik fejébe viszont nem kell kész válaszokat beletömni, hanem segíteni kell őket a feldolgozásban, hogy megtalálják a saját válaszaikat – véli az író. A politikai témájú meseregények éppen ezért alkalmasak az iskolai feldolgozásra is, hiszen a tanár segítheti a gyerekeket, hogy ütköztessék véleményeiket, és egy párbeszéd indulhasson el közöttük. Másrészt a felnőttkor küszöbén, amikor a kamaszban az ideális világba vetett hit már összedől, és rengeteg kérdés halmozódik fel benne a társadalomról, csoportokról, hatalomról, akkor pont ilyen könyvekre van szüksége, és pont ezért válnak azok meghatározó olvasmányélménnyé.
Moskát szerint léteznek azonban olyan politikai szállal foglalkozó könyvek, amelyeket egyértelműen fiataloknak szánnak. Példának hozza fel Janne Teller Ha háború lenne nálunk című történetét, mely minden országban úgy jelenik meg, mintha annak területén zajlana éppen a háború, ahonnan a főhősnek menekülnie kell. A magyar kiadásban tehát Magyarország válik háborús területté – a Scolar Kiadó kiadása egyébként egy útlevélre hasonlít –, mely segíti a fiatal olvasót abban, hogy beleélje magát a helyzetbe, és végiggondolja azt, mihez kezdene, ha Budapestet lebombáznák.
Disztópiába menekülni
Kérdéses persze, hogy miért jó, ha a szerző mesébe „csomagolja” a politikai üzenetet? Vajon a mondanivaló ettől még érdekesebb lesz az olvasó számára? Vagy bizonyos szörnyű igazságok a mese által könnyebben fogyaszthatók lesznek?
Gács szerint a mesék a közös történetkincsünket, a közös referenciapontokat jelentik, sokszor még különböző kulturális hagyománnyal rendelkező közösségek között is. A mese struktúrája, logikája lehet ugyanis az egyik „csali”, amely sokféle korosztály számára olvashatóvá tesz történeteket. Ugyanakkor a mesék nem feltétlenül gyerekeknek szólnak, vannak kifejezetten felnőttközönséget megszólító politikai történetek: gondoljunk például Parti Nagy Lajos magyar népmesék toposzait kiaknázó, sziporkázó politikai publicisztikáira.
A kritikus szerint azonban naivitás lenne azt gondolni, hogy a disztópiákat az olvasók nagy része a saját politikai vezetésének kritikájaként olvassa. Persze vannak ellenpéldák, Margaret Atwood antiutópiája,
A szolgálólány meséje harminc évvel a könyv megjelenése után, tévésorozatként sokak szemében a trumpi politika vagy általában a kortárs autoriter rendszerek kritikájává vált. – Ettől függetlenül mégsem gondolhatjuk, hogy Trump vagy Orbán hívei között senkinek sem tetszett volna a könyv vagy a sorozat – mondja Gács, elvégre az összefüggés a politikai folyamatok és a disztópiák népszerűsége között valószínűleg összetettebb. Míg egy disztópiában ugyanis egyértelműen beazonosítható, hogy ki áll a jók és ki a rosszak oldalán, addig az emberek többsége számára a valódi politika tapasztalata nem ezt bizonyítja, hiszen egyre kevésbé ismerik ki magukat az információk, az ideológiafoszlányok és a politikai törekvések között. A ma embere úgy éli meg a valóságot, hogy elveszítette a fogódzóit az értékek azonosítása és a politikai szereplők rejtett céljainak feltárása tekintetében. A disztópia politikavíziójában tehát sokkal könnyebb eligazodni, hiszen ki vonná kétségbe, hogy A szolgálólány meséjében a nőket kényszerrel szülőgéppé tenni vagy Az éhezők viadalában a kisemmizett tartományok fiataljait élet-halál harcra kényszeríteni elvetemült gonoszság. Ebben az értelemben egy disztópiát élvezni nemcsak kritikai magatartás, de eszképizmus (menekülés a valóság elől) is lehet.
Babar, az önkényúr
A gyerekkori olvasmányokat felnőttként újra elővenni nemcsak az expliciten politikai tartalmú könyveknél lehet meghökkentő. Gács Anna például, amikor egyik gyerekkori kedvencét, Jeanne de Brunhoff Babar-sorozatát olvasta fel a gyerekeinek, döbbenten látta, hogy az a vezetőszerep, ami a könyvben megjelenik, mennyire idegen tőle: Babar, az öltönyt és koronát viselő elefánt alakjában ugyanis egy abszolutista, paternális uralkodó ideálképe rajzolódik ki, akit egy magát fejlettebbnek vélő kultúrában képeznek ki, hogy idővel visszatérjen a bennszülöttek közé, és civilizálja származási környezetét. – Fiatalon a Babarnak utóbbi aspektusa nyilván teljesen rejtve volt előttem, gyerekként csak a cuki elefántokat és a Télapó felkeresésének izgalmait követtem – meséli Gács.
Mese mint iránytű
Moskát szerint a felnőttek hajlamosak elfelejteni, mennyit érthet meg a világból egy kamasz a könyvek vagy a hétköznapi tapasztalatok révén, hiszen ha máshol nem, a saját osztályközösségében is sok mindent láthat „kicsiben”, ahogy azt később a társadalomban tapasztalni fogja. Ebből a szempontból már a tizenévesek is megtanulják, mit jelent, ha egyes társukkal a tanár kivételezik, hogy fest a jól vagy éppen rosszul működő csoportdinamika, vagy akár egy hatalmával visszaélő, autoriter tanár. A gyerekek ebben a korban persze számos jelenségnek még nem tudnak konkrét neveket adni, azt azonban érzik, hogy ami éppen történik, az helytelen és helyes. – A meséket és ifjúsági regényeket olvasva gimiben, engem is sokszor kapott el a felismerés pillanata, hogy mindazt a káoszt, amit az osztályteremben láttam, hirtelen megmagyarázta volna valaki – emlékszik vissza az író.
Gács szerint a mesék nevelőhatása azonban nem ilyen egyértelmű, elvégre a valóságos szituációk többségében erősen vitatott, hogy mi a politikailag helyes vagy helytelen út. A kritikus úgy véli, hogy bár az irodalom és általában a történetek nevelő hatása évezredek óta foglalkoztatja az embereket, mégis rendre az derül ki, hogy a könyvek direkt módon nem alakítják a személyiségünket, ami miatt azonban nem érdemes bánkódni, hiszen éppen az értelmezés szabadsága és gazdagsága teszi hosszú életűvé a jó történeteket. Éppen ezért, amikor a kultúradminisztrátorok a könyveknek közvetlen nevelő, személyiség- vagy identitásalakító hatást tulajdonítanak, akkor jobb menekülőre fogni. Utóbbira Gács szerint remek példa a tavaly ősszel nagy port kavart Meseország mindenkié című kötet, melyben a nem normatív kapcsolatok láttán egyes szélsőséges politikusok egyenesen a könyv megsemmisítését és forgalmazásának a megtiltását kezdték követelni. Ez a hozzáállás a kritikus véleménye szerint semmilyen érvelés alapján sem elfogadható, ráadásul a politikusok indoklása egy hamis elképzelésen alapul: nevezetesen azon, hogy az olvasmányélmények determinálják a személyiségünket. – A identitásunk, és azon belül a politikai meggyőződéseink és viselkedésünk ezerszer bonyolultabb módon alakul ki és át az idők során – mondja Gács, aki szerint ettől még egy színvonalas oktatási kultúrában kiváló szolgálatot tehetnek azok a könyvek, amelyekről beszélgetve a gyerekek egyszerre csiszolgatják a közösségek működéséről, a politikáról, a felelősségteljes vezetőről és a hatalomról alkotott fogalmaikat.
