Tisztázzuk az elején, nem a Ráckevei-Duna-ág horgászparadicsomáról írunk, az tudomásunk szerint nem szakadt el Magyarországtól. A szóban forgó Rózsa-sziget mesterséges és rövid életű volt az Adriai-tengeren, hihetetlen történetét decemberben mutatta be a Netflix (L’incredibile storia dell’Isola delle Rose). A játékfilm megtörtént esetet dolgoz fel: Giorgio Rosa (1925–2017) olasz mérnök az olajfúró tornyokéhoz hasonló platformot épített Rimininél. A csupán 400 négyzetméteres építmény 12 kilométerre állt a parttól, az akkori szabályok szerint az olasz fennhatóságon túl, nemzetközi vizeken. Rosa és Róma vitája elmérgesedett, 1968 nyarán a mérnök kikiáltotta saját parányi köztársaságát.
Csipetnyi őrület
„Olyan mese ez, amit nagyszülők adnak tovább gyerekeiknek, unokáiknak Riminiben. Nagyon híres történet, de csak ott. Úgy éreztük, hihetetlen a sztori, és nagyon furcsa, hogy még nem is hallottunk róla”, mondta Matteo Rovere producer a premier előtt a BBC-nek. A film készítői röviddel halála előtt keresték fel a már 90 fölött járó, bolognai születésű gépészmérnököt, aki némi unszolásra áldását adta a forgatásra. A feldolgozás arról szól, hogyan valósította meg képtelen ötletét, hogyan teremtett saját mikronemzetet, és igaza tudatában hogyan szegült szembe az ellenséges olasz hatóságokkal a tehetséges különc.
A konstrukció önmagában is rászolgált a „hihetetlen” jelzőre. Rosa mindent egymaga tervezett. Minimális költségvetéssel, négy barátjával – plusz alkalmanként maroknyi segédmunkással – fél év alatt kivitelezte a bonyolult munkálatokat. Acéloszlopok tartották a platformot, 26 méterrel a tengerfenék fölött. Saját újítása volt a technológia is, öreg korában erről beszélt a legbüszkébben a filmeseknek. Hajnali 4-kor kelt, napkeltekor már építkezett. Gyakran elkísérte hétéves fia, Lorenzo is, aki máig szép emlékeket őriz azokról a lázas hónapokról. Úgy fogalmaz, apja rendkívül alapos ember volt, precíz és jó szervező, egy csipetnyi őrülettel.
„Szerettem ott lenni apámmal. Igazi kiváltságnak számított, mert nagyon keményen dolgozott mérnökként. Saját zsebből építette a szigetet, pedig nem volt gazdag. Keményen megdolgozott a pénzéért, és amit másutt megkeresett, azt költötte a sziget építésére”, mondja. Megbecsült, tapasztalt szakember volt, túl a negyvenen (vagyis a valóságban nem friss diplomás pályakezdő, ahogyan a filmváltozatban ábrázolják). Ám azzal, hogy az olasz felségvizeken kívül létrehozta a maga világát, Itália Rózsa Gyurija népi hős lett a fiatalok szemében, „az anarchisták hercege”. Ne feledjük, mire a szabadságot jelképező nagy mű, a platform elkészült, 1968-at írtak.
Szex, drog, kaszinó
Rosát a műszaki megoldások érdekelték, lekötötte a mindennapos kreatív munka. Nem törte a fejét, hogy mihez kezd az építményével, ha elkészül; megelégedett a tudattal, hogy a maga ura lesz, nem vonatkoznak rá a „rendes” szabályok. Magyarán azt csinál, amit akar. Mindenféle tervezgetés nélkül alakult ki a bulisziget, étteremmel, bárral, később szuvenírbolttal és külön kis postahivatallal. Híre futótűzként terjedt az olasz, majd a külföldi sajtóban is, persze csak a kis színesek között: a címlapot rendszerint a vietnami háború, a diáklázadások, sztrájkok és a Prágai Tavasz hírei uralták abban a mozgalmas esztendőben.
Akaratlanul is a hatóságok csapták a legnagyobb reklámot. Azzal riogatták a jámbor polgárokat, hogy Rózsa-szigeten törvénybe ütköző és erkölcstelen dolgokat művelnek, minden csupa szex, drog és hangos rockzene, továbbá a szárazföldön tiltott szerencsejáték. A fertőt elítélte a római katolikus egyház is. Ettől aztán tódultak a kíváncsivá tett látogatók, csónakba szálltak, hogy belekóstoljanak a tiltott gyümölcs mámorító ízébe. Az olasz kormánynak jogilag nem volt beleszólása abba, ami a nemzetközi felségvizeken zajlott, ezért eleinte csábító ígéretekkel próbálták leszerelni Giorgiót. Hiába: a hajthatatlan férfi ragaszkodott a szigethez, nem kellett neki helyette pénz, se tengerparti étterem, sőt visszautasította a kincset érő kaszinókoncessziót is.
A maga radikális módján akarta megoldani a vitát. Függetlenségi nyilatkozatot szerkesztett, és június 24-én kikiáltotta a Rózsa-szigeti Köztársaságot. Zászlót, címert is rajzolt, három vörös rózsával. Mesterséges szigetnek mesterséges nyelv dukált – választása az eszperantóra esett, így a miniállamot hivatalosan Respubliko de la Insulo de la Rozoj névre keresztelte. Himnusza a híres Matrózkórus lett Richard Wagner A bolygó hollandi című operájának harmadik felvonásából (Steuermann! Lass die Wacht!). Noha függetlenségét egyetlen állam sem ismerte el a földkerekségen, hamar elfogyott Róma türelme. Két hónapig sem tartott az idill, amíg hadihajót küldtek a Rózsa-sziget ellen.
Elsüllyedt álom
Az olasz kormány végső, megfellebbezhetetlen érve az volt, hogy a platform veszélyezteti Itália biztonságát, mert ellenséges szovjet tengeralattjárók titkos bázisként használhatják. Ez annyira képtelen ostobaság, hogy azok sem gondolhatták komolyan, akik megpróbálták beadni a népnek – ebből látszik, már fél évszázaddal ezelőtt is voltak politikusok, akik nem erőltették meg magukat, hogy legalább hihetőt hazudjanak. A hidegháború abszurd, paranoiás viszonyai között tökéletesen elég volt a tengerből előbukkanó kommunisták rémképe, hogy szentesítse akaratukat: a mesterséges szigetnek pusztulnia kell.
A nyers fenyegetéssel kiürített fémszerkezetet végül 1969. január 11-én robbantották fel. Utoljára még dacolt a tűzszerészekkel, csak harmadik kísérletre sikerült összerogyasztaniuk. Maradványait pár nappal később egy vihar tüntette el végképp a felszínről, a roncsok máig a tengerfenéken nyugszanak. Búvárok később felhoztak néhány darabot, és az egyiket tiszteletük jeléül átadták Giorgio Rosának, szépen ráírva: „Az álom egy töredéke az álmodozónak.” A bosszúra éhes hatóságok viszont még a bontási költségeket is kiszámlázták, a mérnöknek 11 millió lírát kellett fizetnie. Fia szerint Rosa élete végéig szenvedett attól, ahogy nagy vállalkozását tönkretették, nem is szívesen beszélt róla senkinek.
Ennyi maradt a Rózsa-szigetből: roncsok a mélyben, néhány emlék a szemtanúk, mára hetven-nyolcvan éves emberek fejében, és most ez a dramedy (szomorkás filmvígjáték) a világhálón, a korszak legendás zenéivel feldobva. A lázadás kudarcra ítéltetett, hiszen egy parányi, magányos közösség, szövetségesek és hadsereg híján, védtelen a fegyveres agresszióval szemben. Farkastörvény ez, az elszigetelt álmodozóknak talán még Moldova felejthetetlen hősei, doktor Káró Medárd nyugdíjas jogász, a Rottenbiller utca 93/A lakóbizottságának elnöke, és az államfőnek választott, örökké fontoskodó Snévejsz bácsi sem segíthettek volna.
