Már a második szilveszter éjjelen suhanok át úgy, hogy nem is tudok róla. Se koccintás, se nagy fogadalmak, még az elnökünk ki tudja hányszor átírt, megrágott, jellegtelenné suvickolt beszédén sem tudok meghatódni (nem mintha valamikor összejött volna). A tavalyelőttit átaludtam, most meg Hadházi László estjével buktam át észrevétlenül és röhögve az újévbe. Reggel viszont már ezt tűnt a legautentikusabb reakciónak mind a lángoktól ölelt kis országunkat, mind a karanténos, vírusos életünket tekintve. Nemcsak jól szidható kormányunk van, ahogy azt E. P. még annak idején hangsúlyozta, de szinte nincs olyan nap, hogy ne adna okot a jóízű nevetésre. Képzeljék csak el, mennyire irigykedhet mindezért egy svájci, aki a jólét és gondtalanság derékszögei között él, és fogalma sincs, hogy mi kacagni való lehet egy operatív törzsbeli sajtótájékoztatón például. Ott olyan szakik és politikusok élnek, akiknek egyrészt kérdéseket lehet feltenni, másrészt válaszolnak is rájuk. Dögunalom.
Ott Hadházinak, meg nekem is felkopna az állam.
Az átaludt, felhajtás nélküli szilveszter most kicsit mégis öregesnek tűnt. Pláne az, hogy az agyam azonnal elkezdte elém pörgetni a régmúlt szilveszteri bulik képeit. Amikor kétszer is koccinthattunk. Már úgy kellett kalkulálni a pezsgőkkel, hogy mindkettőre jusson. Gimisként persze nem nagyon figyeltem erre, nem is nagyon érdekelt, hogy a kolozsvári társaságból kit melyik szilveszter ragad el igazán. A románon hatódik meg inkább vagy az egy órára rá érkező magyaron? Melyiken tesz ünnepélyes fogadalmat; a földrajzilag helyesen, amikor valóban elkezdődik az új esztendő, vagy a lelkileg közelebb állón, amikor már egy óra le is pergett az újesztendőből? Fogas kérdés, és paradoxonnak sem utolsó. Még szerencse, hogy akkor csak bulit láttam az egészben. Ürügyet a hangoskodásra, jókedvre. Az viszont biztos, hogy a magyarra több pezsgőt tettünk félre.
Ma talán már külön bizottságot is fel kellene állítani az ügyben, kijelölni a meghatódás kizárólagos pillanatait. Az is lehet boldogság, hogy ilyesmi fel sem merül. Abban az időben (nyolcvanas évek második fele) elég hülyén néztünk volna arra, aki a konyhában, az életbevágó dolgok boncolásának fórumán efféle fejtegetésbe kezd. Kicsit most is hülyén nézek magunkra, amikor a Tompa Gábor interjú alatt százötvennél is több kommentben felparázslik a magyar-erdélyi, jól karbantartott gyűlölet. Miközben az interjú, ahogy egy józanabb hozzászóló megjegyezte, nyitottságról, függetlenségről szól. Az „odaát” meg „ideát” szellemtelen földrajzáról, ahogy az ízig-vérig kozmopolita, világot járt, mégis kolozsvárinak megmaradt rendező fogalmaz. Meg arról, hogy lassan mindent a hovatartozás (és nem a minőség, tudás, hozzáértés egyetemes) mércéjével mérünk. És ebből lassan nincs menekvés. Hiszen már van jobb és bal, határon inneni és túli hozzáértés, tudás, minőség. És csak reménykedhetünk, hogy máma már nem hasad tovább.
Igazából ezen is nevetni kellene, meg főként azon, hogy az egésznek az apropója egy verseskötet volt, de azt már rég elsodorta a buzgalom. Valahogy úgy, ahogy Székely János pompás esszéregényében sem tudják már megmondani az építők, hogy miért is kezdtek neki a gigantikus toronynak, amely a hosszú-hosszú évek alatt tönkretett mindent és mindenkit. A különbség a kettő között csak az idő. Székely talán még optimista volt (az embert vette alapul és nem a magyart), hogy a kiindulópont elmosódásához emberöltőknek kell eltelnie. Hogy az értelem maradéka is kifakuljon. A neten elég ehhez egy-két nap, pár provokatív mondat, és máris mindent elborít a csatazaj. A versek meg értetlenül pislognak egymásra. Nem ezért jöttek. (Jó, némiképp a versek is erről szóltak: „Legyen a témám lelkünk rusnya bugyra, / botrány, amiről szólni sem bírok!” És lőn.)
De hát a fogadalom. Az valahogy mégis hiányzik. Most jó lenne azt mondani, hogy idén nem állok bele semmibe, ha fröcsögnek, kenyeret dobok vissza. Egyszer részt vettem egy pályázati programban, amely arról szólt, hogy felhívjuk a minősítő, mocskolódó kommentelők figyelmét arra (szintén kommentekben), hogy másképp is lehet. Hogy a vita nem egyenlő a megsemmisítéssel. Hogy az egyre nagyobb hangerővel zajló vita végül süket csöndhöz vezet. Képzelhetik az eredményt. De legalább papíron jól mutatott. Ahogy a kommunizmusban is ez volt az általános tapasztalat: az ötéves tervek, a sokoldalúan fejlett társadalom, a fokozhatatlan virágzás igen jól festett a sorok szintjén. Most a normalitás költözik át a papírra. Péterffy Gergely legutóbbi regénye is valahogy erről szól: az értékelhető, klasszikus tudás szép lassan átköltözik a papírra, amint a képviselői kihalnak, a valóságban meg marad a hagymáz, az őrület, a talmi. És azt még meg is ünnepelik. Amit Székely elvontabban írt meg, azt Péterffy bővérű cselekménnyel ruházza fel: Puskin életét kioltó golyó, beteljesületlen szerelem és a lassú mállás.
Akkor hát legyen a fogadalom is a papírral kapcsolatos. Olvassunk, mert addig sem idegeskedünk. Addig is megvéd minket a könyvekbe rejtett hűvös nyugalom. Még önmagunktól is.
