Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak.
Sorozatunk mai hőse az elsők egyikeként igyekezett beemelni az 1989-90-es rendszerváltás történetét a kortárs magyar irodalomba, felismerve azt a dramatikus kettősséget, amelyet a súlyos mennyboltként reánk zuhant szabadság és az azzal együtt nyakunkba szakadt, tömegeket érintő nyomor okozott. Kerékgyártó Istvánt ez foglalkoztatja a Vagyonregényben, A rendszerváltóban, megjelenik ez a Rükvercben, és legutóbbi könyvében, a Szeretett Gazdámban is. Eddigi művei közül a Rükverc és a Szeretett Gazdám a legsikerültebb munka, ez utóbbiról érdemes elolvasni Radics Viktória kritikáját, amelyet A megistenült sertés címmel közölt a Magyar Narancs.
Pista érdekes figura a kortárs magyar irodalmi életben, mert mindenki ismeri és ő is mindenkit ismer: úgy érzem, hogy az irodalmi közösség számára olyan fontos, alapvető struktúra, mint amilyenek a középkori céhek lehettek az inasoknak és mesterembereknek. Vannak írók, akik számára a céhes összetartozás vélt vagy valós érzete mind személyesen, mind szakmailag érdektelen, Kerékgyártóban azonban dolgozik valamiféle ösztönös, jóindulatú késztetés arra, hogy a számára kedves embereket egy közös céhbe összehozza. Az utókor kedvéért mondom, hogy a XXI. század elejének magyar irodalmi életénél egy kiéhezett viperafészek is kellemesebb hely lehet – Kerékgyártó azonban tett érte, hogy ezt a viperafészket el lehessen viselni.
Személyesen először 2012-ben találkoztam vele Debrecenben, az akkori törzshelyemen, a Calico Jack Pubban, ahol a teraszon ültünk, és többek között arról beszélgettünk, hogy a Jadviga párnája milyen nagyszerű könyv. Ezt én hoztam szóba, miután Kerékgyártó elmondta, hogy pécsi korszakából évtizedes barátságban van Závada Pállal. Azért voltam kénytelen a Jadvigát szóba hozni, mert akkor (utólag és őszintén bevallom) Kerékgyártótól szinte egy sort sem olvastam. Ha a nevét hallottam, az a szó jutott eszembe, hogy vagyonregény, és ez a szólelemény tetszett. Kerékgyártó igen rokonszenves embernek tűnt: kedves volt, tájékozott, figyelmes és érdeklődő. Legközelebb ugyancsak Debrecenben találkozunk, méghozzá a 2013-as Tar-túrán, amelyre a már említett Závada társaságában érkezett. A Tar Sándor emlékére tartott kocsmatúra első állomásán, a belvárosi Turmix Bárban kezdtünk, Kerékgyártó és Závada oda futott be (szó szerint, mivel kissé elkéstek), ma is előttem van, ahogy tepernek keresztül a Csapó utcán. Becsületükre legyen mondva, hogy derekasan végigcsinálták velünk a túrát, pedig hat kocsmában kellett megállni inni és felolvasni, sőt, még az István úti végállomásra, az Ádám sörözőbe is eljöttek.
Szeretnék Kerékgyártó segítőkészségéről is mesélni, mert az irodalmi „céhben” ez is meglehetősen ritka. A Népszabadság bedarálása után, a munkahelyem elveszítésének traumájában, egy válás drámájának közepette, pszichiátriai kezelés alatt állva, egy sötét albérletben egyedül tengődtem a kilencedik kerületben. Nem akarok ebből utólag élettragédiát kreálni, mert nem éheztem, megvolt mindenem, mindenesetre finoman szólva elesettnek tűnhettem. Néhány ember tartotta bennem a lelket a folyamatos érdeklődésével: pár barátom a Népszabadságtól, Debrecenből és Egerből, az irodalmi életből pedig Egressy Zoltán, Mészáros Sándor, Jászberényi Sándor és Kerékgyártó István. Telefonok, e-mailek, hogy vagy, élsz-e még, egyebek, nem gyakran, havonta, kéthavonta egyszer, de a semmi mellett, amit másoktól kaptam, ez volt a minden. Mészáros nem szokott hosszú üzeneteket írni, de őrzök tőle egy-két bátorító e-mailt, ami betalált. Jászberényi sem az a született társalkodónő típus, aki a hímzésből felnézve szelíden kérdez rá a várható időjárásra, de csak felhívott párszor, és elmagyarázta, hogy egy férfi nem adhatja fel, és ha már meg kell halnunk, akkor nem adhatjuk alább egy, a szenvedéseinktől örökre megszabadító tüdőlövésnél valahol a Közel-Keleten. Kerékgyártó meg azzal a hírrel hívott, hogy menjek ki hozzá Budaörsre, volna pár meglepetése. Kíváncsian és üres zsebbel mentem, de kincsekkel megrakodva tértem vissza Pestre, Kerékgyártó ugyanis nekem adta az összes zakóját, nadrágját és pulóverét, amit betegsége alatt kihízott.
Nem jelentéktelen zakókról beszélek. Van köztük egy olyan gyapjúszövet, amelyet néhány másodpercre talán Károly, Wales hercege is kitüntetne felséges figyelmével. 2017-ben történt az is, hogy A harminckét bolond című regényem elolvasása után Kerékgyártó meghívott egy ebédre. Az volt a meglepetése, hogy a regény egyik jelenetében szereplő ételt készítette el: ez volt a tête de veau sauce ravigote, amit Franciaországban, a Durance-kanyarban lévő Le Relais des Quatre Reines nevű vendéglőben kóstoltam először. Ott se csinálták rosszul, de meglepetésemre Kerékgyártó is kitett magáért: nem tudtam, hogy ilyen jó szakács! De most már az utókor is tudja.
