Hatvanhét karácsonyán-szilveszterén szolid műsor volt a hazai médiában napjaink szüntelen hurrázásához képest. Igaz, mindössze annyi történt, hogy Albert Flórián elnyerte a kontinens legjobb futballistájának járó Aranylabdát, a válogatott pedig – az olasz csapattal holtversenyben – a második helyre került a France Football év végi európai rangsorában. S az FTC 1:0-ra „vezetett” a Liverpool ellen a Vásárvárosok Kupája nyolcaddöntőjében. A párharc első mérkőzését november 28-án, két nappal a bajnokság befejezése után rendezték, mégpedig erős havazásban, ezért csak 30 ezer néző látogatott ki a Népstadionba. A televízió másfélszer közvetítette a találkozót: mivel a meccs hétköznap (kedd) délután egy órakor kezdődött, öttől újból leadta a második félidőt. Az egyetlen gólt Katona Sándor a szünet előtti utolsó percben szerezte.
Pech.
Azazhogy szerencse, ha arra gondolunk, hogy Géczi István, Albert, valamint a nem feltétlenül konszenzust kereső, mégis az Egyetértéshez készülő Mátrai Sándor hiányzott abból az FTC-ből, amely huszonnégy győzelemmel, négy döntetlennel és az utolsó két fordulóban elszenvedett két vereség ellenére is nyolcpontos előnnyel nyerte el a bajnoki címet. A hajrá azért volt bosszantó a ferencvárosiak számára, mert a finisig úgy festett, a 26 267-es átlag nézőszámot felmutató zöld-fehérek ugyanúgy veretlenül hódítják el az aranyérmet, mint 1966-ban a Vasas. Aztán Lakat Károly edző nemcsak Csepelen (2:3) és Szombathelyen (1:2), hanem a Liverpool együttesében is csalódott, mert így nyilatkozott az ellenfélről az FTC budapesti győzelme után: „Ezúttal nem volt méltó reprezentánsa az angol labdarúgásnak.”
A visszavágót 1968. január 9-re tűzték ki. Azért tartották e szokatlan időpontban a mérkőzést, mert az A és a B válogatott keret egyaránt több hetes dél-amerikai túrára utazott, és Páncsics Miklós, Szűcs Lajos, Varga Zoltán, Rákosi Gyula, illetve Novák Dezső, Juhász István, Szőke István, Katona is a portyára kiszemeltek között volt.
A szubkontinensen a tyúkok főtt tojást tojtak, Angliában viszont olyan ítéletidő tombolt, hogy a hófúvás és a 60-80 kilométer/órás sebességgel süvítő szél kétségessé tette, lejátsszák-e egyáltalán a mérkőzést. Szepesi György dermedten jelentette a Beatles városából, hogy „magasan áll az utcán a hó”, míg Lakat doktor arról beszélt: „Esőben, sárban már futballoztunk Angliában, ám ilyen nagy hóban még soha.” Végül Gerhard Schulenburg nyugatnémet játékvezető alkalmasnak találta a talajt; sífutásra vagy jéghokira az tagadhatatlanul megfelelt, és a Bánki Donát Technikum érettségi előtt álló diákja számot adott arról, hogy kedveli a téli sportokat is. A tizennyolc esztendős Branikovits László helyettesítette Albertet, s nem csupán a mozgását tekintve hasonlított az öreg földrész első számú labdarúgójára: a tizenkilencedik percben Varga finom átadását a passzhoz illő eleganciával küldte a jobb sarokba. Branikovits 1967-ben Dunai Edével, Müller Sándorral, Kozma Mihállyal, 1968-ban Mészáros „Bubuval”, Radics Jánossal, Tóth Bálinttal, Tóth Andrással, Nagy Lászlóval játszott együtt az ifjúsági válogatottban, s az Anfield Roadon régi motorosok között közlekedett fölényes biztonsággal. Az 1966-ban vb-aranyérmes kerettag Ian Callaghan minden idők legtöbb bajnoki mérkőzését (640) játszotta a Liverpoolban, Emlyn Hughes (474) az örök lista negyedik, Tommy Smith (467) a nyolcadik helyezettje, s a világbajnok Roger Hunt szerezte a legtöbb (244) bajnoki gólt a Mersey-parti együttesben.
Hunt akkoriban is nagy formában futballozott, az FTC vendégjátékát megelőzően mesterhármast ért el a West Bromwich Albion ellen (4:1). A Liverpool a tabella második helyén állt, és tízmeccses veretlenségi sorozat közben fogadta zöld-fehér vetélytársát; utóbb a bajnokságban bronzérmet szerzett a két manchesteri együttes, a City és a United mögött. A Ferencváros hatvannyolcban megvédte címét – idézve a liverpooli örökzöldet, a With a Little Help from My Friendset, angyalföldi barátai kis segítségével –, s az újabb sikeres esztendőt megalapozta azzal, hogy az első csapat volt, amely európai díjmérkőzésen győzni tudott az Anfield Road katlanában. A Liverpool addig tizenkét nemzetközi kupameccset játszott odahaza, ezeken tízszer nyert, kétszer döntetlent ért el, 35:6-os összesített gólarányt mutatott fel, és 1965-ben BEK-elődöntőt, 1966-ban KEK-döntőt vívott. Mielőtt a Ferencvárost vendégül látta, a VVK második fordulójában tönkreverte a Bundesliga ezüstérmesét, az 1860 München csapatát (8:0).
Legyőzője halmozta is a dicséreteket. A Daily Express azt írta: „Az FTC méltó képviselője a nagyszerű futballörökséget őrző magyaroknak.” A Daily Mirror meg azt: „Klasszis csapat a Ferencváros.” A Daily Mail így kommentált: „A télies találkozón a vendégek bekorcsolyáztak a legjobb nyolc közé, s megvan a képességük, hogy az európai labdarúgás mestereivé váljanak.” A The Times leszögezte: „A magyarok technikailag és taktikailag is ellenfelük fölé nőttek. A Liverpoolnak nem kell szégyellnie a vereséget.” A legszebben azonban a Daily Telegraph fogalmazott: „A liverpooliakat a brazilok elleni nagy magyar győzelem, a hatvanhatos világbajnokságon aratott 3:1 emléke hatotta át.”
A Magyar Nemzet sem fukarkodott az elismeréssel: „A Ferencváros nagyszerű teljesítményt nyújtott. Egyes időszakoktól eltekintve, uralta a pályát, és okos játékával valósággal lefegyverezte a Liverpoolt.” Lakat Károly pedig így osztályozta kettős diadallal továbbjutó játékosait: Takács 6 – Novák 9, Páncsics 9, Szűcs 8, Havasi 7 – Juhász 7, Rákosi 8 – Szőke 7, Varga 7, Branikovits 7, Katona 7. Hogy Takács kapus, aki Liverpoolban is megőrizte hálója érintetlenségét, miért kapott csak hatost, az ugyanolyan rejtély, mint amilyen talány a vonatok indulása és érkezése volt a rákoshegyi MÁV-állomáson, onnan ugyanis fagyálló korabeli tolvajok ellopták a hangszórókat.
Az viszont biztos, hogy az ifjú Branikovits látványosan befutott. A negyeddöntő visszavágóján gólt ért el Bilbaóban (2:1), míg az elődöntő első mérkőzésén duplázott a Bologna ellen (3:2). A döntő angliai találkozóján, amelyen Mick Jones fejesével 1:0-ra nyert a Leeds, az utolsó huszonkét percre váltotta fel Fenyvesi Mátét, míg a visszavágón nem játszott, a csatársorban Szőke (Karába), Varga, Albert és Katona szerepelt. Ám a Népstadion 70 ezres közönsége hiába várt a fordításra, a találkozó úgy ért véget, ahogyan elkezdődött: 0:0-lal. Talán, ha a kis „Branit” nem mellőzi Lakat... – gondolhatja az olvasó. De kit hagyott volna ki? Vargát? Albertet? Előbbi a mexikói olimpián megoldotta a dilemmát: lelécelt.
Mintha a liverpooli havon siklott volna.
