Nem létezik film, könyv, konferencia, amely jobban bemutatná, hogy mennyit érnek az egészségügyi dolgozók és mit csinálnak most, mint a Covid-19 járványról szóló tudósítások. Mostani küzdelmük emléke - ebben biztos vagyok - évszázadokra megmarad az emberi emlékezetben. Tanulságai bekerülnek a tankönyvek lapjaira.
Civil embernek nehéz megérteni, ami most a kórházakban történik. Pedig a magyar állampolgár március óta mást sem tesz, mint vadássza a járványra vonatkozó híreket a médiában. Természete szerint fél, retteg. Félti a családját és saját magát. Esetleg nagyon bátor és mindennel szembenéz. Vagy éppen tagadja a járvány létét. Miközben soha nem hallott fogalmakkal, eljárásokkal, szakszavakkal ismerkedik. Eközben az emberek mindennapi életében, szokásaiban, hagyományaiban a helyzet kíméletlen változásokat idéz elő. De egy biztos: senki nem akar kórházba kerülni.
A helyzet sokkolta az egészségügyben dolgozókat is. Egy laikusnak azok a kínok elképzelhetetlenek, amin az egészségügyben dolgozók keresztülmennek. A csorgó izzadtság a hátukon, a bemelegedett szkafander alatt. Az arcokon sebek, amit a maszk és a szemüveg nyomása okoz. A veszélyhelyzet állandósult. Ami ma igaz, annak holnapra a fordítottja lesz érvényes. Ez látszik az orvosi utasításokban, a protokollokban, a gyógyszerek és kezelések használatában. A lehető legösszeszedettebbnek kell lenni minden pillanatban, fizikailag, szellemileg és az ismeretek mozgósításában is. Mindenkinek.
Müller Cecília azt mondja, a tavaszi hullámhoz képest több a tapasztalat. Hozzáteszem: a tanulság, a keserűség és a kudarc is! Ami az egészségügyön csattant. Akár összegzés is készülhetne, mit baltáztak el. Melyik leckét nem oldották meg. Most már látjuk, az Operatív Törzs mindig mindenhonnan lekésett. Ha rajtuk múlt volna, még sötétebb lenne a helyzet. Hogy a tavaszt megúsztuk, azt az egészségügyi dolgozók hihetetlen kreativitásának, elszántságának és a vírus országunkkal szembeni „jóindulatának” köszönhetjük. Meg az emberek akkori belátásának.
Az első leckét az egyéni védőeszközök, a maszkok, a szkafanderek hiánya adta. Ezeknek sem a mennyisége, sem a minősége nem volt megfelelő a kórházakban, a mentőszolgálatnál, a rendelőkben, az időseket ápoló otthonokban. Az otthonápolásban, a hospice ellátásban még most sem. Ennek következtében egyre-másra betegedtek meg az ápolók és családtagjaik. Óriási érdemük, hogy csak minimális mértékben hagyták el a hivatást, és szó nélkül álltak és állnak vissza a frontvonalba, gyászolva elhunyt társaikat és hozzátartozóikat.
Eközben látjuk: amit a járvány nem végez el, azt majd az új egészségügyi jogállásról szóló törvény megteszi. „Nagyon mély sebeket kaptunk az elmúlt hónapokban. A törvény preambulumában például az olvasható, hogy az orvosok milyen nagy szerepet vállaltak a járvány kezelésében. A szakdolgozókról egyetlen szót sem ejtett a jogalkotó, miközben 2020 az ápolók éve volt." (Dr. Balogh Zoltán, a Magyar Egészségügyi Szakdolgozók elnöke)
Jó néhány hónap eltelt, mire hajlandó volt a kormány pénzt áldozni a személyzet tesztelésére. Megkésve, mert különösen a járvány elején a frontvonalban dolgozók megvédése lett volna a legfontosabb. Ha egy jól tervezett irányítási terv mentén cselekedtek volna, ma már nemcsak azt tudnánk, milyen összetételű és felkészültségű csapatokat lehet egymás után, két héten belül mozgósítani, hanem azt is, hogy mikor fogy el a hadra fogható erő. Akiket egyik pillanatról a másikra nem lehet pótolni, ilyen csak a kormány álmaiban létezik.
Az átvezénylés feloldhatatlan etikai dilemma a személyzet számára. Mi legyen az otthon maradottakkal? Az eddig általuk ápolt, gondozott szülőkkel, nagyszülőkkel, a beteg családtaggal? Eközben a külföldi turista után siránkozó szállodásnak eszébe nem jut felajánlani egy kórház közelében szállást, étkezést a városba, településre átvezényelt dolgozóknak. A kormánynak meg hogy ezt finanszírozza. Az átvezényeltek saját erőből keresnek albérletet. A sarki boltban hideg élemet vesznek. A frontkatona magára maradt, a személyes és szakmai érzelmi viharaival. A napi munkára elfogy az ereje.
A lövészárokban érezhette így magát egy katona. Elszigeteltség, stressz mindenütt. Hatalmas érzelmi kitettség. A fizikai megpróbáltatások mellett az erkölcsi kiégés, mert olykor minden tudás, erőfeszítés ellenére elviszi a járvány betegeket - sokszor a beszállítás után pár órával. Az ápoló azzal szembesül, hogy tehetetlen, miközben az idő szorít. A betegek hogylétéről való gondolkodás a pihenőidőben is feszíti, foglalkoztatják a nem megválaszolható kérdések. És nincs mindenre válasz és megoldás.
Az intenzív osztályon nem pusztán a betegek, de az őket gondozó ápolók is nagyon egyedül vannak. A kommunikációt nehezíti a szkafander, a felszerelés, a védőmaszk, a beteg állapota. Bár az ápolók minden rendelkezésre álló eszközt igénybe vesznek, hogy a külvilágba üzenjenek a betegeikről, de erőfeszítésük időben, térben, eszközben és illetékességük okán is behatárolt.
Ne gondolják, hogy csak a hozzátartozónak hiányzik a beteg. Az ápolóknak is. Abban az értelemben, hogy akit ápolnak, annak arca, személyisége legyen. Számukra a szenvedő, levegőért kapkodó hang, a „segítsen nővérke" suttogás, vagy a gépek kattogása a lélegeztetett betegeket ápoló osztályon egy utópisztikus küzdőtér.
„Néha, ha van egy perc, nézem, hogy hány éves, vagy a nevét, hogyan szólongassam. Ha fiatal, rákeresek az interneten, hogy lássam, kivel együtt harcolok a betegség ellen. Mert őt akarom látni. Megszólítani, hogy megy ez nekünk, és hogy nem hagyom magára. Hogy mellé álltam” –mondja egy ápoló. Mert az ápolók az eszméletlen, szólni nem tudó betegekhez is beszélnek. Ez az ő nagy tudományuk. Az ápolás. A túlélés csodája itt kezdődik. Őket tagadták meg a kormány és a Magyar Orvosi Kamara vezetői.