Végig kívülállóként szemlélte a kormány az év végén a munkáltatók és a munkavállalók érdekképviselti szervezetei között menetrendszerűen zajló egyezkedést a minimálbérről és a garantált bérminimumról. Meg is lett az eredménye. Megegyezés híján az utolsó pillanatban egy rendelettel áttolta az egész problémahalmazt az idei évre.
Nem tudni, segít-e valamit az időnyerés, ugyanis idő eddig is volt elég az egyezkedésre, hiszen öt fordulót is tartott e témában a Versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fóruma, és már a harmadik táján eljutottak arra a pontra a munkáltatók és a szakszervezetek, ahonnan segítség nélkül nem igazán tudnak tovább lendülni. A távoli, 0 százalékos ajánlatról és a 10 százalékos béremelési kívánalomról mindenki tudta, hogy csak amolyan lövés a startpisztolyból, majd araszolással a munkáltatók eljutottak a 3 százalékos, a várható infláció mértékével megegyező ajánlatig, míg a szakszervezetek egészen 5 százalékra engedték le elvárásaikat.
A mögöttes érvek alapján egyértelművé vált, hogy ez nem játék a számokkal, hanem kemény alku az egyes szervezeteken belül is. A munkáltatók többször hangsúlyozták: amikor zuhan a gazdaság, a bármilyen béremelés is luxus. A dolgozók képviseletében szóló három konföderáció pedig éppen az egyre nehezebb megélhetéssel, a keresetek értékvesztésével indokolta emelési elvárását.
A kormány eddig minden évben eljátszotta, hogy rajta nem múlik a megállapodás, és első körben a piaci szereplőkre bízná azt. Amellett, hogy az állam a legnagyobb foglalkoztató, ilyenformán nem lehet semleges már a tárgyalások során sem, különös felelősséggel tartozik a sikert illetően azért is, mert a béremelésnek kereteket adó feltételeket a kabinet szabja meg. Most is legalább jelzést vártak volna a szociális partnerek, hogy az adó-, illetve a foglalkoztatási terhek sokszor hangoztatott csökkentésében lesz-e az idén előrelépés. A kormány viszont csöndben maradt. Úgy tetszik, nem a partnereinek, hanem önmagának adott időt, amikor rendeletet hozott a tárgyalások hosszabbításáról.