Támadják bármivel, inogjon meg bármennyire is a belé vetett bizalom, a közösségi média, s mindenekelőtt a Facebook továbbra is meghatározó szerepet játszik az életünkben. A magyar változat 2008. november 26-án indult, jelenleg a hazai netezők 85 százaléka facebookozik. Igaz, a fiataloknál már nem egyeduralkodó a felület, közülük egyre többen részesítik előnyben az Instagramot vagy a TikTokot. Részben azért, hogy a közösségi hálón megszabadulhassanak a szüleiktől. De a Facebookot mégsem hagyják el.
Már csak azért sem, mert ez a csatorna messze túlnőtt kezdeti funkcióján, már nem csupán a közösségi érintkezés fóruma. A Facebook stabilitását az biztosítja, hogy fontos eszköze a munkaszervezésnek, és olyan szintű tudás halmozódott fel benne a felhasználókról, a társadalmi rétegekről, ami megkerülhetetlenné teszi az üzleti és politikai élet számára. Így persze vesztett intimitásából, de társadalmi pozíciója, reputációja tovább erősödött, és ennek köszönhetően sikerült szélesítenie felhasználói táborát is. Világszerte 2,5 milliárd emberről van szó, a cégcsoport appjainak minden egyes felhasználója 7,38 dollárt hoz évente (2019-es adatok).
Bár a közösségi média helyzete szilárd életünkben, az utóbbi évtizedben egyre több olyan jelenséggel kell szembenéznünk, amelyek óvatosságra intenek vagy kifejezetten félelmeket szülnek. A politika egyre profibb módon használja a közösségi hálót, a pártok részben rajta szervezik, erősítik szavazóbázisukat, a hatalmi centrumok álhírek terjesztésétől sem riadnak vissza. De az üzleti világ jelenléte is mind agresszívabb. Adatainkat, közléseinket felhasználják álláspályázatokon, fogyasztói algoritmusok készülnek belőlük, ezek mentén bombáznak minket reklámokkal, próbálják elérni, hogy minél több időt töltsünk a neten.
A visszaélésekről, manipulációkról, botrányokról két dokumentumfilm is körbeszáguldotta a világot a Netflixen, A Cambridge Analytica sztori és a Társadalmi dilemma.
Ságvári Bencét, a Társadalomtudomány Kutatóközpont (TK) tudományos főmunkatársát meglepte, mekkora hatást tettek egyetemi diákjaira. „Beszámoltak róla, hogy sok mindent megváltoztattak saját közösségi médiahasználatukban. Az egyetemista korosztály egy részében egyre erősebben tudatosul, hogy ha a jelenlegi trendek fennmaradnak, akkor könnyen védtelenné válhatnak a technológiával szemben.”
Szvetelszky Zsuzsa szociálpszichológus, a Társadalomtudományi Kutatóközpont CSS-RECENS kutatócsoportjának tudományos munkatársa arra hívja fel a figyelmet, hogy a közösségi média hamis elvárásokat szülhet bennünk önmagunkkal, az életünkkel szemben. „A vizualitás borzasztóan erős értékképző. Hiába tudják a kamaszlányok, hogy a szupermodellek sokórás bevilágítás és testfestés után néznek ki dögösen, mégis a képen látott eredmény hat az érzéseikre. Ami testképzavarhoz vezethet. Ugyanígy nyomaszthat egy anyát a sok édi gyerekképet látva, hogy neki miért nem mosolygósak a gyerekei. Hasonló példák tömege akár mentális zavart, magányosságérzetet, depressziót is okozhat” – sorolja a negatív hatásokat Szvetelszky.
Hozzáteszi: kezdenek kialakulni a védekezési szokások is, trend lett éjszakára a konyhában hagyni a telefont vagy nélküle kirándulni. „Néhány éve megjelent a Screen Time alkalmazás – említi meg a szociálpszichológus –, amellyel szabályozni lehet, mennyi időt tölthetünk egy-egy alkalmazással. Persze itt is el lehet tévedni. Hallottam például egy kamasztól, milyen boldogság volt egyszer látnia, hogy aznap csak másfél órát töltött az interneten, de aztán rá kellett döbbennie, hogy már éjjel fél kettő van, és hát éjfélkor indul a számláló.”
Kattintott hőskorszak
Zoltán, egy alföldi kisváros 47 éves kommunikációs szakembere tíz évet hagyott ki a Facebookon. Tavasszal, a járvány miatt kialakult online munkahelyi kapcsolattartás (leginkább a Messenger) miatt regisztrált ismét. A közéleti-kulturális információszerzésben is segít neki a jelenlét. A leiratkozáskor, 2010 körül iWiW-tag is volt, a 2002-ben alapított magyar ismeretségi hálózathoz az elsők között csatlakozott. Aztán jött a Badoo, ami a társkeresés hagyományos receptjeit archiválta. Egy ügyben azonban kényelmetlen lett számára a közösségi portálok által közvetített kép, amit az ellenlábasai kényük s kedvük szerint félremagyaráztak. Laza féligazságok szövődtek a külvilág felé mutatott információkból. Megunta. Fogta magát, és leiratkozott mindenhonnan.
„Az is nyűgössé tett, hogy szándékomon kívül elhatalmasodott körülöttem az online ismerősgyűjtés – emlékszik Zoltán. – Azt vettem észre, hogy távoli kötődésekkel is visszajelöltem az embereket, holott sokszor nem is tudtam, ki fia-borja az illető. A visszakérdezés többször kínosan sült el, az elhárításból sértődések lettek. Simán elegem lett. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy mennyire torkig lettem a parttalan politikai acsarkodással, ahogy az utazások, a házassági fotók, a mindennapi tortafotók is a könyökömön jöttek ki. Ezek az adatok még a legközelebbi hozzátartozóimtól is hidegen hagynának. Hullára nem érdekel senkinek a magánélete!”
Egykoron a fonóban beszélték meg az emberek a puszta ügyes-bajos dolgait, és a fehérnépek választásait, fejtegeti elméletét Zoltán. Aztán a ’90-es években a bulvármédiába emelkedtek a pletykatartalmak, a népszerűség keresése, az ebből élő újságok szimbiózisa mindmáig hozza kétes értékű gyümölcseit. Végül a Facebookkal jött el az a kor, amiben a közösségi médium csinál celebeket a felhasználókból, a széles, demokratikus nyilvánosság megszavazza (kikattintja magából) a saját sztárjait.
„Előzsűri azonban nincs a szabadosságban, minden bájos agyhalott mindennap kap egy soha vissza nem térő lehetőséget. És olykor minél cikibb, annál cukibb alapon születnek a hétköznapok influencer csillagai. Ne szépítsük, ez maga az armageddon” – fakad ki a kommunikációs szakember. Aki visszatért ugyan a közösségi portálra, de olyan becenéven, amelyet mindössze hárman ismernek a földkerekségen. Éppen ennyi ismerőse van.
„Az egyik az édesanyám. Tőle nagy duzzogva elnézem a heti tai-chi-videókat…”.
Posztolj, nagyi!
Magyarországon az elmúlt pár évben az idősebb korosztály meglepően nagy arányban csatlakozott a Facebookhoz, sőt egyik leginkább aktív csoportjává vált. „Ma már talán nem is a fiatalok, hanem ők a legveszélyeztetettebbek – jegyzi meg Ságvári Bence. – Ez a korosztály egycsatornás, egyirányú kommunikációra épülő médiavilágban szocializálódott, hajlamos hitelesnek tekinteni az elé kerülő hírforrásokat, ezért könnyebb félreinformálni, fake newsokkal megtéveszteni” – mondja a kutató.
104
Szvetelszky Zsuzsa úgy véli, egyre többen ismerik fel, hogy az online tér, a közösségi média nem egy másik, mesterséges világ, hanem csupán a valós élet kiterjesztése. Aki például közösséget szervez azonos betegségben szenvedők számára, és havonta egyszer összejönnek eldiskurálni a problémáikról, ugyanezt éri el egy hasonló Facebook-csoport létrehozásával is: itt lehet jelezni egymás számára, milyen gyógyszerek elérhetőek, mire jók egyes tornagyakorlatok. A működés, a tagok aktivitása is az élet megszokott mintái követi. „Figyelemmel kísérek néhány ilyen csoportot – meséli Szvetelszky –, és azt látom, hogy sok esetben a fészes közösségeknek (30–150 tag) is van egy lelke, motorja, 2-3 ember nagyon intenzív, 7-8 szervezéssel foglalkozik, a többiek meg passzívan menetelnek.”
A kialakuló bizonytalanság, bizalmatlanság sokakat arra ösztönöz, hogy távol maradjanak a közösségi hálótól vagy elhagyják azt. Ezek egyre tudatosabb döntések, így fontos társadalmi jelzéseknek számítanak. A közösségi médiát nem használók számának alakulását azonban egyelőre nem lehet pontosan követni. Egzakt felmérések a felhasználók halmazának nagyságáról, tevékenységéről készülnek. Statisztika jelenik meg évente a digitális aktivitásról. Ezek alapján, illetve kérdőívek segítségével lehet következtetni a nemhasználat mértékére, okaira. Külön nehézséget jelent, hogy sok a passzív fiókregisztráló. A szakértők így is vállalnak néhány alapvető, igazolhatónak látszó megállapítást.
Ságvári Bence azok motivációiról beszél, akik eleve idegenkednek a közösségi médiától, elutasítják vagy érdektelen számukra. Ebben szerepet játszhatnak korosztályi tényezők, de passzivitásra ösztönözhet az is, ha valaki rendben van önmagával, nem vágyik közösségi visszajelzésekre, vagy éppen rejtőzködik, esetleg azért, hogy ne essen csorba az önértékelésén. Szvetelszky Zsuzsa felhívja a figyelmet a kívül maradás lehetséges exkluzivitására: „Nem követem vakon a többséget, nem vágyom felszínes csacsogásra.” Vannak persze sajnos, akiket a szegénység, a kellő eszközök hiánya zár el a hálótól. És előfordul, hogy a munkahely tiltja a netezést, például biztonsági okokból, a kutató szerint valószínűleg ilyen terület az egészségügy, az energetika és a pénzügy.
Álomkimaradás
Izgalmasabb jelenség a közösségi háló elhagyása, amire az utóbbi időben egyre többen szánják rá magukat. Ságvári Bence erről sok fókuszcsoport-kutatást csinált fiatalokkal az elmúlt években.
„A fiatalok arról számoltak be, hogy egy nagyon intenzív, lényegében függőségként megélt időszak után radiális döntést hozva, saját maguk döntöttek úgy, hogy ki kell zárniuk az életükből a közösségi médiát. Az utóbbi időben pedig egyre többen vannak azok is, akik az elmúlt évek botrányainak hatására, a manipulatív technikák és a felhasználók felé nem kommunikált adatgyűjtések miatt léptek ki ebből a világból” – sorolja a motivációkat a szociológus.
Amikor facebookozunk, akkor ez – mint általában a kellemes tevékenységek – olyan tipikus változásokat hoznak létre, amelyek megemelik az agyban a dopaminszintet, mondja egyik előadásában Szondy Máté. A klinikai szakpszichológus szerint ezután sokkal nagyobb valószínűséggel keressük ezt az örömszerző tevékenységet, és így válhatunk függővé.
A közösségi felületek használatának több jellemzője növeli a dopaminszintet: az újdonságok iránti vágy és a megerősítés kiszámíthatatlansága, ami nagyon hasonlít a nyerőautomaták működéséhez. A szorongás elkerülésére tett erőfeszítéseink egyike is lehet a facebookozás. A függőséget fokozza az a félelem is, hogy úgy érezzük, ha nem vagyunk jelen, akkor kimaradunk valami élvezetes dologból. Ezt angol betűszóval FOMO-nak (fear of missing out) nevezi a pszichológia tudománya.
A közösséghez tartozás, a szeretet és a pozitív visszajelzések iránti vágy is a közösségi felületek felé sodorja a felhasználókat. Végül egy talán nem is olyan meglepő ok is erősíti a virtuális világok építését: meglepően nehezen tudunk kettesben maradni a gondolatainkkal, mondja Szondy.
Megosztó megosztások
József, egy dunántúli megyeszékhely 51 éves középiskolai tanára így fogalmazott másfél évvel ezelőtt a Facebook-oldalán. „Visszajöttem, hál’ Istennek. Nem azért, mert nem tudok a Facebook nélkül élni, hanem adok a »kettőnk kapcsolatának« még egy esélyt. Legfeljebb megpróbálom kiszűrni azt a sok szart, néha szó szerint, de legalábbis nem foglalkozni vele, amit sokan feltesznek az oldalra. Plusz, ha lesz időm, rászánom magam, és szanálok az ismeretlen ismerőseim között.” A csalódás és a visszatérés történetét, amelyet már érintett a fenti sorokban is, a tanulságokra kíváncsian tudakoltuk tőle.
„Eredetileg azért csatlakoztam a Facebookhoz, mert jó opciónak tűnt a rég látott vagy külföldi ismerőseimmel való kapcsolattartásra. A fiatalok által kedvelt myVIP-et csak Magyarországon lehetett használni. Az iWiW-et egy fokkal jobban szerettem, mivel nemzetközi felület volt, de csak magyar származásúak számára” – magyarázza a Zuckerberg-galaxis kezdeti előnyeit József.
A problémák az évek során egyre-másra szaporodtak.
„Ennek részben én is oka voltam, mivel az egyre több jelölést nagyrészt visszaigazoltam. Olyanokét is, akikről nem tudtam, honnan ismerhetem őket. Gyakorta jártam olyan helyeken, ahol ismeretségeket kötöttem emberekkel, és kerülni akartam a kellemetlen szituációkat, hogy hátha nem ismerem meg őket. A pedagógusmunkám miatt is gyarapodott a közösségem, mivel egyre több fiatal csatlakozott a Facebookhoz. Közben az ismeretlen ismerősök megmaradtak, de minek? Szelektálnom kellene, amihez viszont nincs időm és kedvem” – meséli fokozatos lehangoltságának okait a tanárember.
És hogy mi a baja Józsefnek a közösségi médiával?
„Az emberek. Elsősorban azok, akikben túl sok a harag, az irigység. Vagy éppen azok, akik nem tudják máshogy megvalósítani magukat, és a Facebook az a hely, ahol ha névvel is, de mégis valamilyen virtuális álarc mögé bújva kritizálnak, kommenteket fűznek mindenhez. A legtöbbet kommentelők, posztolók sokszor a legkevésbé tájékozottak. Legtöbbször a poszt hátterét, forrását sem ellenőrzik. A Facebook a »köpködésről« szól, vagy az emberek életének apró-cseprő dolgairól. Mindent, de tényleg mindent meg kell osztaniuk, mivel csak akkor érzik, hogy élnek…”
Borbándi Dániel, az ELTE szociológia szakos hallgatója az ingadozók táborához tartozik. „Ugyan a közösségi média aktív használójának mondom magam, mégis gyakran próbálom felfüggeszteni ezt a tevékenységet. Borzalmasan zavar, hogy a Facebooknak az a fontos, minél több időt töltsünk az oldalon. Miért nem a minőségi időtöltést szorgalmazzák? Miért jó, ha arra döbbenek rá, hogy értelmetlenül vesztegettem perceket, órákat a közösségi hálón? Azt is megfigyeltem, hogy amióta megnőtt az online jelenlétem, sokkal gátlásosabb, frusztráltabb vagyok a személyes találkozásoknál, főleg, ha nem közelebbi ismerősökkel beszélek. Ezért pár éve próbálom 4-5 napokra »letenni« a közösségi médiát, ha szorongási tünetek jelentkeznek miatta. Előfordul, hogy ki is offolom magam egy időre. Talán már töröltem is volna a fiókomat, ha nem lenne pár olyan barátom, akikkel a hálón tudok napi szinten beszélgetni, meg nem ez volna a hírfogyasztás legegyszerűbb formája. De így is előfordulhat, hogy éveken belül letörlöm magam erről a közösségi felületről.”
Szvetelszky Zsuzsa tágítja a kört, úgy véli, minden társadalmi rétegben egyre többen tartanak adataik, közléseik felhasználásától, zsarolástól, üzleti csalásoktól. Egyik kutatótársának, Bodor-Eranus Elizának kellemetlen, távozásra ösztönző élménye kapcsolódik a hálóhoz: „Egy közeli ismerősöm zsarolós történetbe futott bele. A közösségi fiókját feltörték, így a telefonján tárolt más tartalmakhoz is hozzáfértek, és pénzt követeltek azért, hogy a szerzett információkat ne hozzák napvilágra. Rendőrségi ügy lett belőle. Az eset óvatosságra intett. Egy évig nem voltam fenn hálón, nem is hiányzott, az ismerőseimmel aktív offline kapcsolatom van, de aztán nem tudtam kikerülni, hiszen sok minden ott zajlik a kutatási programok során. Volt egy kollégiumi kutatásunk, körülbelül 30 résztvevővel, egy szoftvert teszteltünk és nagyon fontos volt az állandó kapcsolattartás a résztvevőkkel, mert állandóan javítani kellett a szoftver paraméterein. A kollégisták nagyon aktívak voltak, mindenről Messengeren egyeztettek egymással. Így hát mi, kutatók is ott kommunikáltunk velük, ami nagyon gyors és eredményes együttműködést eredményezett.”
A macska sem mentség
A Facebook-mentes élet vágyát nemcsak személyes megfontolások, káros pszichológiai hatások vethetik föl. A közösségi portál több olyan botrányba keveredett az elmúlt években, amelyek kikezdték a hitelességét. S. Matthew Lio amerikai filozófus-bioetikus a The New York Timesban két éve vetette föl, hogy létezhet-e erkölcsi kötelesség a portál elhagyására? Ő maga 2008-ban csatlakozott, és erősen elgondolkodott, legitimálhatja-e jelenlétével a márkát. (Lio akkor úgy felelt, még nem távozik, de ma már nem találjuk a felhasználók között – a szerk.)
A miértről azt írta: a platformot a választások megzavarására, propaganda terjesztésére és a gyűlölet előmozdítására használták, és a felhasználóknak meg kell kérdezniük maguktól, felelősek-e ezekért a hibákért. Matthew erkölcsi filozófiája különbséget tesz az ember önmagával és másokkal szembeni felelőssége között. Szerinte az önértékelést a Facebook addikciója és időigényessége kezdi ki, az idővonal rabjainak a depressziója és a szorongása is súlyosbodhat, miközben a médiumnak semmiféle hozadéka nincs. „Öngondoskodási kötelesség lehet, hogy kiszálljunk” – fogalmaz a filozófus.
A közösséggel szembeni kötelességet az a felismerés vetheti föl, hogy a Facebook szerte a világon jelentős szerepet játszott a demokratikus értékek aláásásában. Ezt a felületet használták a fehér felsőbbrendűség és antiszemita üzenetek terjesztésére, de az ENSZ szerint a mianmari rohingya muszlimok elleni gyűlöletbeszéd, az etnikai tisztogatás is a közösségi médium puhaságának róható föl. De az is a Facebook felelőssége, írja, hogy lehetővé tette a Cambridge Analytica (CA) brit politikai adatelemző cég számára 89 millió szavazó személyes adatait megszerzését, így személyre szabott politikai hirdetésekkel célozhatták őket. A portál a fals közlésekben is élen jár szerinte, és egyfajta visszhangkamraként ismétli a legszélsőségesebb megerősítéseket is.
„Egyesek azt gondolhatják, hogy mivel csak a macskájukról készült fotókat osztanak meg a Facebookon, ezek az aggályok nem vonatkoznak rájuk. De ez nem így van” – oszlatja el a kétségeket Lio, ugyanis a puszta jelenlét is a pozitív hálózati megerősítéshez járul hozzá. A tömegesség növeli a termék értékét. Másrészt a tagság segít a kifinomult algoritmusok tervezésében, aminek a személyre szabott célzás miatt ugyanolyan aljas következményei lehetnek, mint amilyen a CA-botrány volt. Lio megemlékezett arról az esetről is, amikor a Facebook felbérelt egy pr-céget a baloldali tüntetők lejáratására azzal, hogy Soros György finanszírozza őket; ez a narratíva az azóta elbukott elnöknek, Trumpnak is az egyik kedvenc topikja volt. Mennyire ismerős lehet ez az orbáni propagandából is!
Tévedések végjátéka
Akárhogy alakul is a közösségi média jövője, a jelenlegi elbizonytalanodás már jelzi azokat a súlyosabb problémákat, veszélyeket, amelyekkel komolyan szembe kell majd néznünk. „Amíg az algoritmus csak termékeket ajánl, ártalmatlan, még vicces is lehet, mit gondolnak rólunk a szolgáltatók – mondja Ságvári Bence. – „Az igazi kihívás az lesz, amikor ezek az adat és algoritmus-alapú rendszerek emberi sorsokról fognak dönteni. Ennek ma még csak az előszelét látjuk, bár az USA-ban, ahol jóval lazábbak az adatvédelmi szabályok már számos olyan rendszer működik, amely a különböző hatóságok munkáját hivatott segíteni. Például úgy, hogy ajánlást vagy előrejelzést ad azzal kapcsolatban, hogy kiből milyen valószínűséggel lesz visszaeső bűnelkövető ” – mondja Ságvári, és az erről szóló Weapons of Math Distruction (WMD
– A matematikai hibák fegyverei) című könyvet említi. A kötet az internettechnológia és a mesterséges intelligencia mindenhatóságában hívőket figyelmezteti: a gépek számos faktort rosszul ítélhetnek meg, és elszámolhatják magukat. A WMD arra optimalizál, hogy a többséggel tartson, és az átlagtól eltérőket kockázatosnak ítélje. Így fordulhat elő, amint erre egy bankárforrásunk rámutatott, hogy hitelképesebb egy facebookos aktivitással mérhető szerényebb jövedelmű adós, mint a jól fizetett, de a közösségi médiától elzárkózó hiteligénylő.
Az oldalon mutatott kép számos esetben perdöntő lehet. Ezért Szvetelszky Zsuzsa szerint a múlt kezelése is egyre kritikusabb mozzanat a közösségi médián.
„Idővel bárki megbánhatja, hogy kirakott valamit magáról, amellyel zsarolható lesz, vagy a gyerekeire hozott veszélyt egy kitárulkozó fotóval – mondja a szociálpszichológus. – Kiszámíthatatlan, mennyire lesz kínos, amit évtizedekkel korábban csináltunk egy közösségi oldalon. Nagyon ki leszünk szolgáltatva az adatokat birtokló szolgáltatóknak. Ezért egyre fontosabb, nehezebben megszerezhető lesz a bizalom.
A 2000-es évek még a szeretetmárkákról szóltak: akit szeretünk, abban megbízunk. Úgy vélem, mára eljött a bizalommárkák ideje: akiben megbízunk, azt szeretjük.”
