Papa, kérek egy cicát! – mondta egy nap a lányom. Mivel születése óta ismertem, tudtam, nem az a kérdés, hogy lesz-e cicánk, csak az, hogy mikor és milyen fajta.
Persze, emlékeztethettem volna arra is, hogy eddig két macskánk volt és mindkettővel így vagy úgy, de pórul jártunk. A gyönyörű, rőt szőrű, világító kék szemű sziámi olyan túlmozgásos hiperaktív jószág volt, hogy egy hónap után kénytelenek voltunk elajándékozni unokatestvéreimnek, akiknek a ’90-es évek elején a Tisza-tó tőszomszédságában volt egy panziójuk, nagy kerttel.
A második örökbefogadott macska egy szintén nagyon szép, kékes-fekete bundájú perzsa cica volt. Csak utóbb derült ki, hogy kicsit hibás ajándék volt és megismerkedésünket követően már az állatorvosnál voltunk vele a talpán éktelenkedő vörös, duzzadt tályog miatt. A műtét sikerült. Ő is csak néhány évig tartózkodott nálunk, mert máig tisztázatlan körülmények között eltűnt. Néhány napra elutaztunk, és kosztra-kvártélyra a bratyóékhoz költöztettük. A macska szívesen üldögélt a gangra nyíló cselédszobába ablakában. Sosem derült ki, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve megszökött vagy valakinek megtetszett és kiemelte a rácson át.
Persze ezt Judit legalább olyan jól tudta, mint én, de azzal is tisztában voltam, hogy előbb megy a hegy Mohamedhez, mint hogy ő visszavonulót fújjon. Mint mindig, én kapituláltam és nekiláttunk újra a macskavadászatnak. Ismerősöket, szomszédokat zargattunk, ha tudnak valahol egy örökbe fogadható kiscicáról, azonnal szóljanak. Nem is kellett sokáig várnunk. Valaki szólt, hogy néhány utcával arrébb egy kóbor macskával történt mésalliance következtében egy jó házból való hófehér cica kölykedzett. Nyakunkba szedtük a lábunkat és elloholtunk a megadott címre. Ott három vagy négy apróság várt minket. Talán egy hónaposak, vagy alig idősebbek lehettek, de még elfértek egy férfi tenyérben. Mindegyik a mama hófehér bundáját örökölte- Nem beszéltünk össze, de szinte egyszerre nyúltunk a legnyamvadtabb kölök felé, akinek ráadásul szinte folyamatosan remegett a feje. A házigazda alig leplezett megkönnyebbüléssel bólintott rá a választásunkra.
Első utunk ismét az állatorvoshoz vezetett, aki némi szánakozással nézte a remegő fejű kis állatot és minket. Hát, nem is tudom. Lehet, hogy életben marad, lehet, hogy nem – kaptuk a biztató diagnózist. Fogtuk hát a kis remegő fejűt és elhatároztuk, hogy márpedig életben fog maradni. Eleinte azért két esélyesnek látszott a dolog. Az apró, fehér jószág nehezen evett, ivott, mert nem mindig sikerült eltalálnia a tálkáját. De valami elképesztő élni akarás sugárzott belőle, és egy idő után azt vettük észre, hogy a remegés, mint egy rossz álom, végleg eltűnt.
A cica szépen fejlődött. Néhány hónap alatt jókora kandúrrá vált. Amikor azonban nyomatékosan megjelölte Ádám iskolatáskáját, nem volt választásunk, a táskát kidobtuk, az állatorvos pedig megfosztotta az új jövevényt férfiasságától. Szerencsére nem vette különösebben zokon.
Valahogy senki nem adott neki nevet, s én elkezdtem Cica úrnak szólítani, mert egyéniségében volt valami fensőbbséges. Talán a pedigrés perzsa anya miatt. Mindenesetre, ahogy azt megjósoltam, Ági nagyanyai öröksége, az ebédlőasztalhoz tartozó négy kárpitozott szék áldozatul esett Cica úr körmeinek. Vettünk ugyan méregdrágán egy szakboltban kifejezetten a macskák körömélesítésére szolgáló iparművészeti remeket, ám erre soha még csak egy pillantást sem vetett.
Azután, ami szintén előrelátható volt, Cica úr ránk maradt. A gyerekeknek ezer más dolga volt, majd szép lassan kirepültek a családi fészekből, hogy egy brutális közhellyel éljek.
Cica úr mindig ott várt a lakás ajtónál. Mikor a zárba tettem a kulcsot, szólongatni kezdtem, mire ő hangosan, követelőzően nyávogott. Beléptem, s akkor lelkesen dörgölőzött a lábamhoz. Amint leheveredtem a kanapéra tévét nézni, a mellemen termett és elvárta, hogy az álla alatt vakargassam, amit hangos dorombolással nyugtázott. Majd amikor megunta, karmait kieresztve belém kapott és eliszkolt. Nagyon szoros kapcsolat alakult ki köztünk, de mindig megtartotta a három lépés távolságot. Amúgy kizárólag Ágira hallgatott, neki még néhány utasítását is végrehajtotta. Tizennégy éves öreg macska lett, s egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy valami baj van. Étvágytalanná vált és elkezdett fogyni. Az állatorvos azt mondta, legföljebb meghosszabbíthatja az életét, többet nem tehet: a macska öreg. Felírt valami vitamin kenőcsöt. Cica úr a szemünk láttára sorvadt. Végül vékony nyaka már alig bírta el a fejét. A kezemre nyomott vitamint egyre nehezebben nyalogatta le.
Azután egy kora reggel odavánszorgott az ágyamhoz és ahogy éveken át, halk nyávogással fölkéredzkedett. Mint mindig, lenyúltam érte, de ahogy felemeltem, valami emberi hangon felsikoltott és szó szerint a kezem között ment el örökre. Belenéztem a barna szempárba, ami egyre homályosuló semmibe révedő tekintettel nézett oda, amit már csak ő láthatott. Abban a pillanatban tudtam, soha többé nem lesz se macskám, se más állatom.
Eltemettem Cica urat. A barátom volt.
