Lassan három éve hittanra járok. Családunk római katolikus vallású, én leszek az egyetlen, aki megmássza az ateizmus és a zen-buddhizmus létráját. A Szent Kereszt-templom, amit „kistemplomnak” hívnak, mert a ferences, a pravoszláv és a Szent Teréz-katedrális mellett eltörpül, negyedóra gyaloglásra van tőlünk, végig a kanyargós és szűk, Arsenije Čarnojević pátriárkáról elnevezett utcán, aki 1690-ben a Magyar Királyság területére vezette az oszmán sereg elől menekülő szerbeket. Hegyes tornya és három harangja van, ősfákkal benőtt, terebélyes park mélyén áll, a Sétaerdő és a Groblje (szerb temető) szomszédságában. Hamarosan Ehmann Imre, a fiatal, világias plébános fogja átvenni, aki szellemes-vitriolos prédikációival gyakorta megbotránkoztatja az öregasszonyokat. Modern parókiát építtet, ahol nívós könyvtár, az egyházi dokumentumokat precízen katalogizáló irattár és patinás bútorzatú fogadószoba is van. A háta mögött azt pletykálják róla, hogy „viszonyban áll” a bejárónővel, ami persze ronda hazugság. Szigorú órákat tart nekünk, ülünk a padokban, tucatnyi bárány, fázunk, és merev ujjakkal lapozgatjuk az Isten létéről szóló stencilezett brosúrát. Imre atya magával ragadó stílusban beszél az özönvízről, Mózes kőtábláiról és Krisztus király szenvedéséről. Engem rögtön megnyer, bebiflázom fejből a katekizmust.
Kisministráns lesz belőlem: én ránthatom meg háromszor a mise kezdetét jelző csengő zsinórját, és fehér, fodros nyakú stólában szobrozok az oltár mellett. Különösen az előkészületet szeretem, amikor a sekrestyében átöltözünk, a pap vörösbort és ostyákat vesz elő az ódon szekreterből, megcsókolja az aranyozott brokáttal letakart kelyhet és teljes nyugalommal terel ki bennünket a várakozó hívők elé. Egy archaikus tragédia főszereplője, akinek semmi újítást nem enged az író, rendező és közönség imperatívusza. Télen a templom pincéjében tanulunk, ahol a feltámadásnapi körmenet rekvizitumait tárolják, és füllesztő a meleg. Nyolcvanéves, bölcs apáca foglalkozik velünk – jobbra tőlem, a köves padlón hatalmas fakereszt fekszik a törött karú, lehunyt szemű Megváltóval. Tatáék vasárnap reggel a hetes, mi, gyerekek a kilences istentiszteletre megyünk, és visszaúton jókat ökörködünk az utcabeli fiúkkal. Semmit sem tudunk a hitről, sokat kell térdepelni, de szorgalmasan végigcsináljuk, és nagy átéléssel skandáljuk a Dominus vobiscum, Et cum spiritu tuo érthetetlen, latin nyelvű formuláját. Néhány év múlva majd „pauperizálják” a szöveget, de magyarul már nem hangzik úgy, elveszíti misztikumát.
A karácsonyt türelmetlenül várom – talán itt lesz anya, talán mellém ülhet. Bocsánatot kellene kérnie, de nem fog. Hatan maradunk még sokáig, hetedik a szomorúság. Azért vidám vagyok, az asszonyok sürögnek-forognak a konyhában, nem férek a bőrömbe. Jön a Jézuska, közösen díszítjük a kétméteres lucfenyőt, amit Tata vágott a kelebiai erdőben. Nagy kartondoboz díszünk van, kedvencem egy kopott ezüstgömb, amiben vattával bélelt barlang rejtőzik, színes keménypapír jászollal. Befűtünk a tisztaszobában, a cserépkályhában duruzsolnak a fahasábok. Hét órakor körbeálljuk az asztalt, összekulcsoljuk a kezünket, nagyapa elmondja a Miatyánkot. Együtt éneklünk: Mennyből az angyal lejött hozzátok… A Csordapásztorok szövegét nem tudom, csak dünnyögök, közben anyára gondolok, hol lehet. Nagyi megáldja az ételt a templomi urnából merített szenteltvízzel, egyenlő gerezdekre vágunk egy ropogós Jonatán almát, mindenki kap belőle, ennyien vagyunk, összetartozunk, ez a mi famíliánk, áldás-békesség szálljon rá. A teríték remek, misztikus és egyszerű, ahogy az a bácskai parasztoknál szokás. Hagyomány, amit tovább kell vinnem, legyen az ünnep nyomorúságos vagy bőséges, hazátlan vagy otthonos év után. Mézbe mártott alma, fokhagyma és dió. Sóba-vízbe bableves, pár zöldséggel, rántás nélkül. Mákos és gömölyés guba. Sült ponty, a palicsi tóból, sós fonott kaláccsal. Mindenből keveset eszünk, a Tata csipetnyit félretesz egy tányérkára, Krisztusnak: velünk van, számítunk az irgalmára. Az ő vacsorája jutazacskóba kerül, jövő decemberig a bejárati ajtó szemöldökfáján fog óvni bennünket a démonoktól, csörgősre szárítja mindenfajta szél. Batya friss szalmát nyalábol be az istállóból, és szétszórja a padlón. Megjönnek a rokonok, a kölykökkel abban hentergünk, fogócskázunk. Az idősek mézes pálinkát, házi bort iszogatva váltják a szót, mi meg a szaloncukrokat ropogtatjuk, már egy falatot sem bírunk.
Kicsalom az egyik unokatestvér fiúcskát, és megmutatom neki a fészerre szögezett denevért. Azt füllentem, hogy én vadásztam, ki akarta szívni a szomszéd Ilonka nyakát. Rémülten didereg a hóesésben, ő is szeretne vámpírt, de feléjük nem fészkel. Egyszerű – híreskedek –, csak lecsapod röptében, mint a dongót, és kitéped a fogát. Elhiszi nekem. Hol van? – kérdezi ostobán. Haha, azt nem láthatod, mert lenyeltem – mondom, böffentek, és gyomromban kaján ördögök röhögnek, ünneplik a rendező születésnapját. Amikor ’93-ban Gyergyóban élek, az erdélyi havasokban, elmesélem a színészeimnek, hogyan fogtam nosferatut, pojácát. Megírom Stoker rémregénye alapján a Magyar Drakulát, székely legényekre és román asszonykórusra, a házsongárdi temető egyik főúri kriptájának másában játszanánk. Persze nem lesz belőle semmi, ez is csak fikció, hamisság, de sokszor eszembe jut, hogy azzal a foggal kezdeni kellene valamit már.
Szegényes ajándékokat kapunk, tönkrement a termés, én egy vastag, szürke posztónadrágot, finom meleg, de rajtam gúnyolódik a fél osztály. Nem baj, szétfagynak még divatos adidaszaikban a kutyák. Ólmot öntünk, Batya szerzett egy félkilós darabot a raktárból – megmutatja, milyen jövő vár. Izgatottan forgatjuk az absztrakt, forró gleccsertűformákat: lesz matek ötös? Lesz nyár? Lesz zsenge szerelem? Igen. Lesz szelíd megbocsátás? Titokzatos dolog ez, mint Szervátiusz fenséges Dózsa-szobra: törékeny, tompa tőrök, amik széthullnak a kezünkben, de borzalmas bizonyossággal állnak össze az idő tüzes vastrónján. Elfáradunk, lassan készülődni kell az éjféli misére. A legjobb ruhánkban, szépen és okosan, aprókat lépegetve a csikorgó, fehér utcán. A kistemplomban ünnepélyes csönd, reszkető hideg, felzúg az orgona, térdre esünk, Isten lenéz ránk. Tízezerszer néz le ránk.
