„Szenvedélynek ritmusára ropta a pár szilajúl, / hajpárnán a homlok íve, bőr izzadt a haj tövén, / Kéz, kéz és kéz fenn a vállon, negyedik csípőre nyúl: / ez a tangó új divatja kinn, a város peremén” – idézi Borges többször is egyik honfitársa, Marcelo del Mazo versét abban a négy részes előadássorozatban, melyet 1965 őszén Buenos Airesben tartott. Az argentin szerző – a huszadik század kiemelkedő literátora, klasszikus értelemben vett bölcsésze – ugyanis ezúttal a tangót választotta témájául. A rendezvényről készült magnófelvétel kalandos utat járt be, mire szerkesztett szövege csaknem fél évszázad múltán nyomtatásban is megjelent (a magyar fordítás Kürthy Ádám András munkája).
Az előadás bevezetője szerint a külföldiek számára Argentínát leginkább a gaucsó és a tangó reprezentálja: a helyi cowboy és a tényleg közismert tánc. Borges – hívatásának normái szerint – a zene és a tánc keletkezésének, történetének filológiailag dokumentált bemutatására törekszik. Persze, fokozatosan növekvő méretű szakirodalom, költészetbeli referencia ellenére az eredet jó része homályban maradt, csak igen bizonytalanul körvonalazódik, sok az esetlegesség – miként minden plebejus indíttatású kulturális fejlemény esetében. A pontosság olykor kifejezetten ironikus igénye tehát leginkább e rigorózus szakmaiság paródiájára emlékeztet. Miközben folyvást tisztában kell lennünk azzal, hogy nagyon fontos motívumról, egy nép identitásának fontos részéről esik itt szó.
Annyi azonban szinte bizonyosnak tűnik, hogy a tangó – a jazz létrejöttéhez hasonlóan – a társadalmi hierarchia alján lévők világában keletkezett valamikor a XIX. század utolsó harmadában. A legendák, irodalmi példák tükrében a hamisítatlan periféria övezete volt ez, ahol a jogrend még igencsak képlékeny volt, elfogadott normának számított az önbíráskodás. A tőrt kés egy félreérthető gesztus megtorlásaként is szemvillanás alatt előkerült. E kifejezetten brutális, veszedelmes közegben érthetően a bátorság erénye szinte fetisizálódott, az életre-halálra menő késpárbajok, a bennük tanúsított ügyesség a virtus fokmérője lehetett. Borges tehát méltán említi egyik versében, hogy a tangó hallgatása olyasmi élményt adhat: „meghaltunk verekedés / közben egy sarkon egy kihalt negyedben” (Imreh András fordítása).
A tangót e végletesen maszkulin világban – nem is oly meglepő módon – két férfi is táncolhatta: a kifejezetten erotikus „figurázás” az előadás szerint későbbi fejlemény. Az első női tangózók prostituáltak voltak, a tánc a nagyvárosi bordélyházakban kezdte el fantasztikus karrierjét. A hölgyek messze nem csak a helyiek közül verbuválódtak: közöttük szép számban akadtak külföldiek, például franciák vagy lengyelek is – annak bizonyságaként, hogy ez a szakma már akkor globalizált jelleget öltött.
A nyilvánosházakból, mint afféle olvasztótégelyből, indulva hódította meg a tangó a korabeli argentin társadalom felsőbb köreit. Az elterjedéshez szociológiai szempontból nélkülözhetetlen a felemelkedés, az eltávolodás a plebejus fogantatástól, a jazz karrierjének példája szintén ezt tanúsítja. Majd a XX. század elején kezdett külföldön is népszerűvé válni: a legfontosabb állomás csakis Párizs lehetett, innen már sima, egyenes út vezetett ahhoz, hogy világméretű divattá váljék. Végül a nemzetközi hatások alakította, némiképp tehát megváltozott tánc visszakerült születési helyére, s ekként vált Argentína egyik valóban legismertebb kulturális jelképévé. Maradandóságához kétség nem férhet: „ördöngös szélroham a tangó, / könnyű az évekkel dacolnia; / a por-idő ember nem oly kitartó, / mint ez a habkönnyű melódia” (A tangó).
Az előadó – híven eredendő érdeklődéséhez – versekből vett idézetek sorával bizonyítja a tangó mély és szerves argentin kulturális beágyazottságát. Borges maga is gyarapította e motívum irodalmi példatárát: „Bár nem élték túl a tőrt s az időt / (a másik tőrt): sárba hullottak szegények, / ma időtlenül és halottan ők / a halálon túl a tangóban élnek”.
