Kovács András Bálint egyetemi tanár az ELTE Művészettudományi és Médiakutatási Intézetének igazgatója és a Filmtudomány Tanszék alapítója és vezetője. Zentay Nóra Fanni doktori témavezetője, és közösen dolgoznak a kvantitatív stíluselemző kutatási projekten.
Melyik 2020-ban megjelent mű, előadás, esemény volt meghatározó?
Kovács András Bálint: 2020-ban számomra a legemlékezetesebb kulturális esemény a BFZ októberi Haydn-Mozart Plusz koncertje volt a Zeneakadémián, Gordon Fantini fiatal fagottművész vendégszereplésével, melyet Takács-Nagy Gábor vezényelt rendkívül dinamikusan és finoman. Azt most nem fogom részletesen ecsetelni, hogy mekkora élmény minden alkalommal, amikor a BFZ-t hallgatom, hogy Magyarországon hallhatok világszínvonalú élő koncertet. Ennek az eseménynek a különlegességét a Covid-félkarantén állapota adta, ami az egészet valamilyen intim családias hangulattal töltötte meg. Egyrészt amiatt, hogy a nézőtér félig üres volt, ami a BFZ-koncertek esetén normális esetben nem fordulhat elő, most viszont ezt nem az érdektelenség, hanem a félelem eredményezte. Így úgy érezhettük magunkat, hogy a világ egyik legjobb zenekarának zártkörű magánkoncertjén vagyunk. Másrészt, mert akik ott voltak tudták egymásról, hogy bár kockázatot vállalnak, ez az élmény megéri ezt a kockázatot, és ez láthatatlan szálakat szőtt a közönség és a zenekar tagjai között. És a hab a tortán: elmaradt a tételek közötti szokásos köhögési és krákogási roham, amiből látszik, hogy ez a kényszeres hangzavar nélkülözhető, ha a közönség kicsit fegyelmezi magát. (Persze, nyilván az is segített, hogy kifejezetten beteg emberek most nem jelentek meg az előadáson.)
Zentay Nóra Fanni: Két olyan mű, ami azért meghatározó, hogy biztos úgy fogok emlékezni rájuk: „na, azt a Covid idején láttam/olvastam” és nem csak azért mert idei, hanem azért mert valahogy esszenciálisan kapcsolódnak ehhez a mindenki számára új élethelyzethez és hangulathoz. Az egyik egy koncertfilm: Nick Cave alone at Alexandra Palace. A filmet (koncertet?) egyalkalmas online stream formájában lehetett látni, bár azóta már mozikban is játszották. Vizuálisan és zeneileg is erőteljes, ahogy Cave egyedül zongorázik abban a hatalmas üres térben a zenésztársai és a közönség nélkül. A másik pedig egy filozófiai olvasmányélmény a sebezhetőségről, e-könyv formájában idén lett elérhető: Matthew R. McLennan: Philosophy and Vulnerability - Catherine Breillat, Joan Didion, and Audre Lorde. Elgondolkodtató elmélkedés három meghatározó alkotónő életén/életművén keresztül a sebezhetőség fogalmáról, ami szerintem egy nagyon fontos és megkerülhetetlen téma, és amiről ezidáig nagyon keveset lehetett olvasni.
Mi hiányzott, okozott csalódást?
KAB: Nagyon hiányoztak a kiállítások, és az egyetlen kulturális csalódásom épp egy kiállításhoz kötődött. Ez a BarabásiLab kiállítása volt a Ludwig Múzeumban. Már korábban hallottam Barabási „művészi” ambícióiról, hogy a néha szemet gyönyörködtető, látványos hálózati grafikai építményeit esztétikai tárgyakként mutassa be. Ami miatt érdekesnek találtam az ötletet az, hogy a modern képzőművészet a tapasztalati világos absztrakt formákká alakította, a BarabásiLab pedig a valóság nem tapasztalható statisztikai absztrakcióját alakítja absztrakt vizuális formává. Vajon milyen érzést és asszociációkat kelt, hogy ezekből a „képekből” hiányzik a tapasztalati világ mögöttes képzete vagy emléke? Amikor beléptem a kiállításra, rögtön megtudtam: olyat, mintha azonosíthatatlan talált tárgyak kiállításán lennék. Ezeket a tárgyakat nem egy esztétikai terv hozta létre, hanem valami nagyon gyakorlati cél, amiről a laikus nézőnek fogalma sincs (mert semmilyen részletes leírás nem igazít el benne, és a katalógusban is csak rövid kommentárokat lehet olvasni). És ha nem ismerem a tudományos és gyakorlati hátteret, csak színes foltokat és vonalakat látok, amelyek csak addig ragadják meg a képzeletemet, ameddig egy tapéta vagy textilminta. És ez sokkal rövidebb idő, mint az út a Ludwig-múzeumból hazafelé.
ZNF: Egyértelműen a személyes találkozások hiánya és minimálisra szorítása a legfájóbb ebben az időszakban, és nem is ér véget az év végével. Hiányzik a kutatás, az oktatás, és természetesen azok a kulturális események, amelyekre általában mindig elmegyek.
Mi nevettette vagy ríkatta meg, dobta fel vagy dühítette a legjobban?
KAB: Legjobban Enyedi Ildikó új filmjének majdnem kész változata dobott fel, amit még januárban láttam. Nagyon várom a kész film bemutatóját. Egy képe annyira beleégett a fejembe (Rév Marcell operatőr munkája), hogy olyan, mintha egy festményre emlékeznék vissza. Ami leginkább feldühített, az a Tudhattad volna című HBO-sorozat. A harmadik ürességtől kongó résznél még mindig nem akartam elhinni, hogy itt csak három nagy nevű színészt és egy tehetségtelenül megírt tucat-sorozatot nézek. Csak azért néztem meg a maradékot, hátha kiderül, hogy valamit mégis csak rejt ez a magát minőséginek mutató, de bóvlinak látszó termék. De amikor vége lett, nagyon mérges lettem, hogy ennyire hülyére vettek, mert bíztam benne, hogyha Nicole Kidman, Hugh Grant és Donald Sutherland együtt játszik valamiben, az megüt valamilyen minimális színvonalat. Hat részt azért nézek végig, hogy kiderüljön, hogy minden az, aminek látszott? És higgyem el, hogy a szuperpszichológus 15 éven keresztül nem veszi észre, hogy a férje súlyos szociopata, amit ennyi idő után az anyósától kell megtudnia egy skype-beszélgetésben?
ZNF: Legmegrázóbb olvasmányélmény az idén megjelent könyvekből: Ocean Vuong - Röpke pillanat csak földi ragyogásunk. Arról, hogy mi dobott fel, vagy nevettetett meg, nekem nem annyira egy bizonyos alkotás jut eszembe, hanem egy nagyon kedves gesztus: A tavaszi lockdown idején, két hónapon keresztül Laura Marling (zenész, az ő neve Enyedi Ildikó Testről és Lélekről című filmjének kulcsfontosságú „betétdala” kapcsán lehet ismerős a nézőknek) minden héten 1-2 alkalommal fél órás gitárleckéket adott élő közvetítésben az instagramon (Isolation Guitar Tutorial címen), ami abszolút feldobta a szürke hétköznapokat. Még akkor is ha az ember tejesen kezdő gitározás terén, mint én...
Mi volt az év kulturális eseménye, öröme, vagy botránya?
KAB: Kifejezett kulturális botrányra nem emlékszem, kultúrával kapcsolatos politikai botrányok sorozatára annál inkább, és aggódva nézem, ahogy Magyarországon a kultúra területére ismét átterjed a politikai erőszak, mintha nem lenne elég tapasztalatunk ennek katasztrofális következményeiről a XX. századból. Örömteli kulturális esemény pedig az volt, amikor láttam, hogy tavasszal Olaszországban a karanténba zárt emberek az erkélyeikről koncerteket adtak egymásnak. Felejthetetlen volt az a tenor, aki a kisfiával a karján énekelte Puccini Turandotjából a Nessun dorma című áriát gatyában és trikóban az erkélyükről.
ZNF: Az kifejezetten örömteli volt, ahogy a színházak, mozik, múzeumok átálltak az online platformra. Így fedeztem fel idén például Léon Spilliaert, kevésbé ismert belga szimbolista festő képeit. A kiállításról egy hosszú részletes videós bemutató van a Royal Academy of Arts honlapján. Illetve, idén volt Federico Fellini születésének 100. évfordulója, aminek kapcsán Riminiben, a szülővárosában egy nagyszabású kiállítást (Fellini100) rendeztek, aminek egy része bejárható online is egy „360° Virtual Tour” formájában. Bár a virtuális múzeumozás a közelébe sem tud érni egy valódinak, de mindenesetre mire körbejártam a termeket, és megnézegettem a kiállításhoz tartozó különböző szemelvényeket és videókat, kedvem támadt újra nézni a Fellini-filmeket.
