Harmincegy éve, 1989. december 22-én, 12 óra 9 perckor szállt fel az a helikopter a bukaresti pártszékház tetejéről, amely Nicolae Ceausescut és feleségét, Elenát menekítette el a népharag és az erőszakszervezetek átállt tagjai elől. A „szeretett Kondukátor” szerepébe magát teljesen beleélő, maga építtette mítoszát valóságnak képzelő diktátor szemmel láthatóan nem értette, mi történik körülötte. Nem értette, mit művelnek vele hűséges emberei, amikor kint a téren ott van az istenadta nép.
Akkor, 31 éve, ott fenn, a pártszékház tetején nemcsak a tér és a tömeg fölé emelkedetten állt az akkori Európa legkegyetlenebb diktátora, hanem a valóság fölött is. De Ceausescu nem akkor és ott szakadt el a valóságtól, hanem már régen álomvilágban élt, elszakadva valóságtól, józan észtől, emberségtől. És azért élhetett így, mert egy egész talpnyaló hadsereg, egy az ő hatalmára épülő és attól függő siserahad éltette ezt az álomvilágot.
Ceausescu 1965 augusztusától uralta Romániát s alakította a vasfüggöny mögötti világ legsötétebb és legszomorúbb zugává. 24 év és 4 hónap – no meg nyilván egy Gorbacsov és a sorra bukó szocialista rezsimek, a Tőkés László temesvári ellenállásából kipattanó szikra - kellett ahhoz, hogy véget érjen a kötelezően aranykornak nevezett rémálom.
Harmincegy évvel ezelőtt Románia népe a televízió elé szögelve nézte az élőben zajló forradalmat, abban a televízióban, amely évtizedekig csak a diktátor nagyságát volt hivatott szolgálni. Aztán ugyanott láthattuk a karácsonyi ítélet-végrehajtást – Európa egyetlen nyilvános kivégzését is. Ceausescu azonban még akkor sem hitte el, hogy vége, amikor a kivégzőosztag előtt állt. Útban az alig 10 méterre lévő kaszárnya fal, a vesztőhely felé az Internacionálét énekelte, és azt kiáltotta, hogy „Éljen a szabad és független Román Szocialista Köztársaság!”.
Boldog tudatlanságban halt meg Elenával együtt, mindvégig valamiféle színjátékban reménykedve, hiszen a sebtében összeállított rögtönítélő bíróságban azok ültek, akik addig rezsimjük támaszai voltak. Nem tudták, hogy a való világban ez így szokott történni – a diktátorok általában saját táborukból kapják meg a halálos hátba szúrást.
Ceausescu és aranykora bukásával teljesedett ki a vasfüggöny mögötti rendszerváltás, s kezdtük elhinni Kelet-Közép-Európa-szerte, hogy soha többé ilyen szörnyűséget nem enged meg a szabaddá vált társadalom.
De tévedtünk. Egyetlen emberöltő elég volt ahhoz, hogy amnézia telepedjen ránk. Európa-szerte virágkorukat élik a kis Ceausescuk, akik csak azért nem válhattak még nagy Ceausescukká, mert egyelőre nem sikerült teljesen felszámolniuk a rendszerváltás után kínkeservesen felépített szabad társadalmakat. A minap egy interjúalanyom fogalmazott úgy: sosem hitte volna, hogy egy újabb aranykort kell megélnie, mindezt úgy, hogy szüleink nemzedéke és a sajátunk, akik ismertük és annyira gyűlöltük azt a diktatúrát, segítünk az új felépítésében és lelkesen tapsolunk is neki.
Igen, tévedtünk. De szerencsére a diktátorok is emberek, előbb-utóbb mindegyik elköveti élete baklövését.