Na, mit hozott a Jézuska karácsonyra? – kérdezte a szomszéd néni egy évtizedekkel ezelőtti decemberi délutánon. Kicsit zavart a kopottas rókagalléros kabátból áradó naftalin szag és a néni kölnijének fura vegyüléke, de nem ez volt a fő gondom. A szüleim arra neveltek, ha kérdeznek, udvariasan válaszoljak. Ez többnyire úgy ahogy sikerült, bár kiskölök koromban nemigen szerettem köszönni senkinek, hát még gügye kérdésekre makogni valamit. Ám a Jézuskával az volt a probléma, hogy nem igazán értettem, mit akar a néni tőle és tőlem.
Nem emlékszem arra, hogy nálunk valaha is a Jézuska bármikor bármit is hozott volna. Tudtam, hogy a Mama és a Papa veszi az ajándékokat, de ez semmit sem vont volna le a meglepetés öröméből, ha már egészen korán nem jöttem volna rá, hogy az ajándékokat rejtő csomagok már jóval karácsony előtt megérkeznek. Napokkal a gyertyagyújtás előtt nekiláttam a kutatásnak. Mindenképpen ügyelnem kellett, hogy a meglelt csomagokon ne látszódjék, hogy valaki babrált velük. Bevallom, a detektívmunka legalább akkora izgalmat okozott, mint amikor a Papa csöngetett és Gyuri bátyámmal berontottunk a nagyszobába, ahol a háromméteres karácsonyfa állt.
A Mama talán sejtett valamit, mert eleinte a ruhásszekrénybe tette az ingek, fehérneműk közé a játékokat, könyveket. Ezeket a „meglepetéseket” már rutinszerűen megtaláltam. Egy idő után azonban hiába kotorásztam a megszokott dugihelyeken, nem találtam semmit. Így azután a fantáziámra kellett hagyatkoznom és feltérképezni a lakás rejtekhelyre alkalmas zugait. Volt belőlük bőven. A legtitokzatosabb az előszobából nyíló kamra. A majd öt méter belmagasságú helyiségben a rengeteg kacat mellett tárolta a Mama a szánkónkat, s a Papa egykor használt fa síléceit a síbotokkal, melyek végére bambuszkarikák voltak szíjakkal erősítve. Sokáig megvoltak a bőr síbakancsok is, de az évek során a lécekkel, botokkal együtt azok is elkallódtak.
Mindettől függetlenül türelmetlenül vártam a karácsonyi csengőszót, mert nem mindig sikerült pontosan megállapítanom az ajándék mibenlétét a csomagolás feltűnő megbolygatása nélkül.
Jézuskát tehát békén hagytuk karácsonykor. Amúgy is némi zavart keltett bennem, hogy kora gyermekkoromban a Biblia főszereplője számomra Jázusmáriaszentjózsef volt, akit én egy személynek gondoltam. Olykor az ilyen kifakadásra én bírtam rá az idősebb korosztály képviselőit. Később azután szétváltak és a nevek önálló karaktert kaptak.
Nem tudom, hogy mekkora szerepük volt abban szüleimnek, hogy amióta az eszemet tudom, immunis vagyok a transzcendens világra. Talán a keresztneveim előlegezték meg, hiszen jelentésük, illetve a Bibliában a betöltött szerepük miatt úgy jellemezhetem magam, mint hitetlen kőszikla, vagy pontosabban, hitetlenségem sziklaszilárd alapokon nyugszik. Valahogy egyik vallási hitelv sem tudta ezt áttörni.
A Papa gyakran olvasott fel nekünk az Iliászból, illetve az Aeneasból. Ő eredetiben is olvasta ezeket. A Madách gimi jó iskola volt. A lényeg, hogy ebben a folytatásos Trója-sztoriban - amelyet két szerző, Homérosz és Vergilius több száz év eltéréssel alkotott – mindig bosszantott, hogy az istenek pofátlanul beavatkoznak és kavarnak a hősök között. Amúgy szerettem a görög-római mitológiát, de azokban is a reális, földhöz ragadt részeket értékeltem.
A Bibliát csak középiskolás koromban kezdtem olvasni, részben mert addigra kaptam végleg csömört a hivatalos foxi-maxi világmegváltó ideológiai generálszósztól, részben pedig – el kell ismernem – a valódi érdeklődés mellett volt ebben egy kis különcködés, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Elsősorban a csajokét. Kaptam a házban valakitől egy méretes, Újszövetséget tartalmazó Bibliát, aminek a fedlapján egy réz kereszt volt. A szütyőmből sosem hiányzott és olykor elővettem a törzskocsmámban és olvasgattam. Egyébként a kacifántos nyelvezet is tetszett, különösen a hivatalos bikkfanyelvvel szemben.
Egészen megkedveltem Jézust, bár lett volna vele vitám. Engem például zavart az alázatosságra intő irányelve, s a csodatevői munkásságát csak mint irodalmi szöveget olvastam, de ahogy kiállt a szegények, a nyomorultak mellett, az hatott rám. De mint emberre gondoltam és gondolok rá a mai napig. És hiába tudom a történet végét, mindig reménykedem, hogy happy enddel végződik. Karinthy Frigyes zseniális Barabbás című novelláját többször olvastam és mindig megdöbbentett, hogy a nép nem Jézus, hanem az egyik lator szabadulására szavazott. Ebből a rövid novellából mellesleg többet tudtam és értettem meg a tömeglélektanról, mint a szakmunkákból. Arról pedig nem tehet, hogy József Attilával szólva, „neve, ha van, csak áruvédjegy, mint akármely mosóporé”. Hogy a „Szent Inkvizícióról” és egyéb, a nevében elkövetett gazságokról ne is szóljak.
A karácsonyi Jézuskával sosem volt és már nem is lesz dolgom. De a marketingtől és egyebektől megszabadított Jézus, az Ember, hiányzik. Bár nem hiszem, hogy ha tehetné is, lenne kedve erre a Földre visszatérni.
