Hát ő aztán tényleg temérdek élettapasztalatot gyűjtött a munkájához. Ez abszolút elég volt ahhoz, hogy az SZFE elvégzése után rögtön szerződtesse a Katona, sőt már a gyakorlatát is ott töltötte. Ha kellett a színpadra is felment, operatőrt alakított például A nép ellenségében, aki készséggel közreműködik a polgármester ocsmány manipulációjában, de azért felfogja, hogy micsoda hazugságáradatot közvetít. Vizsgarendezése, Beckett-től a Szép napok, bekerült a Katona Sufnijába, Szirtes Ági csodás alakításával – a produkciót Stuttgartba is meghívták.
A színház vezetőségét dicséri, hogy hamar engedték nagyszínpadon rendezni. Ibsen Nórája frenetikus siker lett. Meggyőzte Ónodi Esztert, akinek komoly aggályai voltak, hogy már túlkoros a címszerephez, hogy nem a harsogó fiatalság, a babaarc fontos ehhez a szerephez, hanem annak a folyamatnak az érzékeltetése, hogy az eddig a családban kiszolgáló személyzetként működő nő mer öntudatára ébredni, ellentmondani a férjének. Van olyan bátor, hogy magával, eddigi elfojtásaival szembesülve, új, önálló életet kezdjen. Egyszer Székely azt nyilatkozta, hogy „meg akarom találni a nőnek – értsd jól – a tökeit”. Éppen ezt a „kutató” munkát végzi el Nóra. Ibsen darabjából remek produkció lett, Székely megkapta érte a Pécsi Országos Színházi Találkozón a legjobb rendezés díját.
Ő igen korán kezdte az önmagával való szembesülést. Három-négy évesen már táncol. A szülei beíratják a Balettintézetbe. Az évfolyamelsők közé tartozik. Jól érzi magát. De amikor a személyisége kezd kialakulni, rájön, hogy nem ez a világa. Tizennégy éves kora körül már létkérdéseken töpreng, kemény szépirodalmat, filozófiát olvas, és ez nem fér össze a balettgyakorlatok drillel párosuló monoton rutinjával. Annyira hajtja a kíváncsiság, hogy fog egy hátizsákot, és nekiindul a világnak. Laoszban a Mekong partján, egy kisvárosban, Luang Prabangban mindössze 80 dollárból tud bérelni egy kétszintes, francia stílusú, régi házat. Akkora a szegénység, hogy az átlagfizetés 30 dollár körüli, de így is fogytában a pénze. Kieszeli, hogy koktélbárt nyit a ház földszintjén. Ez sok kalanddal, és később a rendezéseiben is kamatoztatható embermustrával jár. Egy – a bárban kitört – verekedés után fogdába is csukják. Amikor pedig kórházba kell mennie, felfedezi, hogy egyetlen, szivacsba beleszúrt tűt használnak mindenki esetében, ezért menekülőre fogja, az orvosok pedig rohannak utána. Négy évig van külföldön, Kínában is él.
Amikor hazajön, rendezőasszisztens lesz az RTL Klubnál, szerkeszt néhány Győzike show-t, nagyszabású celebes műsorokban dolgozik Argentínában. Mire a színművészetire kerül, bő élettapasztalata van. Székely Gábor és Bodó Viktor osztályába jár. Már az egyetem alatt tesz-vesz a Katonában, így mire végez, úgy érezheti, hogy befogadta a társulat, ahová jó pedagógusok módjára, fokozatosan bevezették. Vallja, hogy a rendezőnek pedagógusnak is kell lennie. Széles körű emberismerete segíti abban, hogy mindenkivel empatikusan kommunikáljon. Szűnni nem akaró kíváncsisága, társadalmi érzékenysége abban, hogy a klasszikus darabok is mai tartalmakkal töltődjenek fel. Alkotótársának tekinti a színészeket, nem rendezői diktátumokat erőltet rájuk. Beindítja a fantáziájukat, meglódítja a munkakedvüket. Szeretnek vele dolgozni. Mindazt, ami hat rá, tovább akarja adni a próbákon, és aztán az előadásokban. Gyakran igen komoly kérdésekkel foglalkozik, de gyermeki játékossággal és lelkesedéssel, szűnni nem akaró energiákkal. Nem ragad le egyetlen stílusnál. Nincs mindenképp felismerhető védjegye. Mohó étvággyal ugyanis ki akar próbálni szinte mindent. Az Ithaka előadásában például a görög klasszikusok korszerű megjelenítése izgatja. És egy nő szédületes felemelkedése, meg az, hogyan énekelhetnek prózai színészek akár úgy operai dallamokat, hogy ez fokozza a kifejező erejüket, és ne váljanak nevetségessé. A Kreatív kapcsolatok című kortárs operában ellenben az is foglalkoztatja, hogy operaénekesek hogyan tudnak elsőrangú színészi teljesítményt nyújtani, emellett az szintén foglalkoztatja, hogy sikeres emberek miért nem jutnak egyről a kettőre a magánéletükben. Nagyszerű produkció kerekedett ki ebből a Kálmán Imre Teátrumban. Ezután lehetőséget kapott arra, hogy a Budapesti Operettszínház nagyszínpadán megrendezze Offenbach Kékszakáll című operettjét. Megint egy új terület. Ezt nem hódította meg igazán. Merészen kísérletezett, de közben érezhetően nem ismert minden fogást, fortélyt, rafinériát ami ehhez a műfajhoz szükséges. Félsiker lett a végeredmény, bár látszott a jókora nekibuzdulás, a komoly munka, az akarat.
Szerencsére visszahívták. Az István, a király előadása telitalálat, már-már forradalmi hevületű. Megmozgatta, átlelkesítette a társulatot. Leszámolt az István az egyértelműen jó király, Koppány az ok nélkül hőzöngő, gonosz ellenlábas sablonjával. Hangsúlyosan megmutatta István dilemmáját, hogy az államalapítás érdekében megölette az ország lakosainak jelentős részét. Koppány nem akar diktátumokat, egyféle vallást, szabadságot korlátozó vasmarkú törvényeket. Ez szimpatikus, de káoszhoz, még nagyobb belviszályhoz vezethet.
Székely, ha kell, kiáll az igazáért is. A 2017-es Pride előtt ő mondta a metszően okos, ugyanakkor emócióval hitelesített nyitóbeszédet. Itt például szólt arról, hogy hivatalosan soha nem coming outolt. De mert úgy élni, hogy ne legyen titok az identitása. Ezt részeredménynek tartja. Jó lenne eljutni odáig, hogy mindegy, kinek milyen az identitása.
A kaukázusi krétakör előadásáért 2018-ban ismét megkapja a legjobb rendezésért járó díjat a POSZT-on. Az Othellóban Jágót fokozottan a középpontba állítva elénk tárja, hogy a frusztrált középszer milyen dermesztő gátlásossággal tör hatalomra. A Platonovban az orrunk alá dörgöli, hogy nem váltjuk be a belénk kódolt lehetőségeket, túl nagy a hajlamunk a totális kiábrándulással járó eltunyulásra. Az SZFE tanáraként ezt meg akarja előzni a következő nemzedék esetében. Osztályfőnök társa, Máté Gábor felmondása után, egyedül viszi tovább az osztályt. Helytáll a vészben. A színház szerelmese, és ezt a szerelmet át akarja plántálni minél többekbe.
