Negyven helyett 55 százalék a 2030-ra kitűzött közös európai üvegházgázkibocsátás-csökkentési cél – ez az, amit biztosan lehet tudni a pénteki uniós csúcson született megállapodásról. Az aprómunka, vagyis hogy az említett célszámhoz milyen úton jutunk el, ki fogja azt finanszírozni, mindez milyen konkrét kötelezettséget ró a tagállamokra, a jövő év feladata lesz. Addig nem lesz érdemi gyorsítás, pedig a globális felmelegedés megfékezésében az időzítésnek is kulcsszerepe van. A látványosabb előrelépést Lengyelország és Magyarország akadályozta meg. A lengyeleknél rövidlátó gazdasági érdek, hogy amíg van szenük, füstölhessenek. Magyarország viszont a késésben lévő paksi bővítés, illetve az egyoldalúan atomközpontú energiapolitika miatt érdekelt az időhúzásban. A magyar kormány szándékai ellenére a nukleáris energiát nem nevesíti a megállapodás az átmenet fontos energiaforrásaként, a tervezett Paks 2 prototípusának számító belorusz atomerőművet viszont biztonsági kockázatként említi.
A klímaügy, akár csak a jogállamisági mechanizmus, az értékek mellett legalább ugyanannyira a pénzről szól, nem is kevésről. Az első számot Orbán Viktor miniszterelnök dobta be a köztudatba, amikor – jelezve, hogy ő voltaképpen a magyar emberek érdekeit és az úgynevezett rezsicsökkentést védi a rendre belengetett vétóval – azt mondta, hogy a 2030 utáni újabb nagy ugrás, a 2050-re remélt klímasemlegesség elérése 50 ezer milliárd forintba kerülne. Az összeg képtelenségét utóbb épp a magyar kormány igazolta, kétszeresen is. Egyrészt azzal, hogy parlamenti kérdésre válaszolva elismerte; nem számolták ki, hogy a „nem cselekvés”, vagyis a klímaváltozási folyamat akadálytalan előrehaladása mibe kerülne az országnak. (Sőt, egy elejtett megjegyzésből az is kiderült, hogy úgy kalkulálnak: nem kerülne semmibe – azaz ehhez az opcióhoz nem rendeltek költségeket). Másrészt pedig azzal, hogy a klímacsúcs előtti napokban a parlament elé terjesztett állásfoglalás-tervezetben szó szerint leírta: „országspecifikus hatástanulmányok hiányában a javaslat Magyarországra gyakorolt hatásainak megítélése nehézségekbe ütközik”. Márpedig amennyiben nincs ilyen tanulmány, akkor az említett összeg megalapozottsága több mint kétséges. Néhány napja a McKinsey nemzetközi tanácsadó cég közzétett egy számítást a klímasemlegesség uniós számlájáról. Ebben ugyan nincs magyar adat, de az anyagból az olvasható ki, hogy a helyzet korántsem annyira riasztó, ahogyan azt Orbán lefestette. „A nettó nulla kibocsátást az energiaszektor érné el először, a 2040-es évek közepén. A közlekedés 2045-ben, az épületállomány a 2040-es évek végén, az ipar 2050-ben tudná megközelíteni a célt (…) 2050-re az olaj-, gáz- és szénfogyasztás több mint 90 százalékkal csökken, az energiaigény megduplázódik, a megújuló források az áram több mint 90 százalékát termelnék, szemben a mostani 31 százalékkal (…) A kibocsátás csökkentése egyes ágazatokban megnövelné az üzleti tevékenység költségeit. Azonban a megtakarítások más területeken ellensúlyoznák a különbséget. Ha ezeket a költségeket és megtakarításokat áthárítanák a fogyasztókra, az átlagos megélhetési költség kismértékben még csökkenne is az alacsony és közepes jövedelmű háztartások esetében (…) A nettó nulla kibocsátás elérése 11 millió munkahelyet teremtene és 6 millió munkahelyet szüntetne meg 2050-ig (…) Évente átlagosan 800 milliárd eurónyi tőkekiadást - az összes uniós tőkekihelyezés egynegyedét - kellene átirányítani a széndioxid-intenzív technológiákról az alacsony széndioxid-kibocsátású technológiákba, és évente további 180 milliárd eurót kellene befektetni, amit ellensúlyozna a működési költségek megtakarítása.”
A gazdasági szektor és a politika számára tanácsokat adó és prognózisokat készítő McKinsey következtetése egyértelmű: nem arról van szó, hogy irdatlan pluszforrásokat igényel az átmenet, hanem arról, hogy az eddig közvetve és közvetlenül a fosszilisenergia-iparnak jutó tőke és támogatások egy részét a zöldenergiába és az energiahatékonyságba kell fektetni. Ennek a folyamatnak nyilván lesznek nyertesei és vesztesei – a kormány fellépése az utóbbiaknak (olaj- és szénipar, műtrágyagyártás, nagyüzemi mezőgazdaság stb.) jön jól.
Van azonban egy másik motiváció is az Orbán-kabinet fellépése mögött, ez pedig az időhúzás szándéka: Magyarország ma nincs abban a helyzetben, hogy 2030-ra az eddig érvényes 40 százalékos kibocsátáscsökkentési célnál lényegesen többet tudjon teljesíteni. Ennek fő oka, hogy az energiapolitika egyoldalúan az atom szerepének növelésére, a paksi bővítésre épül, és adminisztratív úton (szélerőmű-tilalom, napelemadó stb.) korlátozza a zöldenergia térnyerését. Paks2 építése viszont még el sem kezdődött, a létesítési engedély sem lesz meg 2022 előtt, így az iparági becslések most legkorábban 2032-re teszik, amíg az első új blokk elkezdheti a hálózatra termelés. Mire mindkét blokk üzembe áll, és túljut a hasonló típusú orosz és belorusz reaktoroknál tapasztalt műszaki problémákon, már inkább 2035 lesz, és a 2010 óta követett magyar energiapolitikában nincs más eszköz, amivel 2030-ig 40 százalékkal lehetne csökkenteni a hazai üvegházgáz-kibocsátást.
Az európai klímafolyamat lassítására számos módszer van, ezek közül egyet az említett parlamenti állásfoglalásban már megszellőztettek: a magyar kormány azt próbálja elérni, hogy a kibocsátáscsökkentési részcélok meghatározása ne az Európai Bizottság, hanem a Tanács (a kormányok) joga legyen, és egyhangú döntést igényeljen. Arra pedig, hogy mit jelent pontosan a gyakorlatban, ha egyetlen állam is meg tudja akadályozni a közös európai cselekvést, éppen az Orbán-kormány mutatott elrettentő példát az elmúlt hetekben.
