vakcina;szesz;Heti abszurd;

- Heti abszurd – Szeszszolidaritás

„A hatalomnak 133 bátor embere van, legalábbis Orbán Viktor így értékelte, hogy pártmamelukokjai nem haboztak a kormánynak időkorlát nélküli teljhatalmat adni a járvány első hullámának idején. A kérdés most az, hogy ezek az emberek nemcsak a kormányfővel szolidárisak-e, hanem a választókkal is.”

Van ez az orosz szó: zapoj. Dosztojevszkij Az ördöngösök című regényében még „szertelen ivásként” magyarázza a lábjegyzet, az orosz nagyságtudatot exportálni/megértetni szándékszó Mihalkov-filmben (A Szibériai borbély) már egy több napig tartó, víziókkal színesített részegség, melynek végén az illető bárhol magához térhet. De egyre megy: az orosz ember fogyaszt. Életvitelszerűen. Úgy, ahogy Wagner úr ivott (nem a zeneszerző, hanem Rejtő kékszakállú regényhőse), nemes egyszerűséggel végigvedelve évtizedeket. A jó­zanság szörnyű állapotába csupán egyszer került, valamikor az 1930-as évek közepén, s szörnyű főfájás közepette befejezte még az I. világháborúban megkezdett levelét, alákanyarítva rég levetett polgári nevét, miszerint Zaturek Manfréd.

Egy ilyen évszázados szeszálomból készül most felébreszteni a koronavírus Oroszországot. Hiszen tiszti főorvosa azt nyilatkozta, hogy aki Moszkva vakcinájával oltatja magát, az két hónapon át nem ihat. Mindezt egy olyan nemzettől kéri, amelynek lányai és fiai az alkoholtilalom idején az ablakmosó folyadéktól kezdve a kölnin át lényegében mindent leeresztettek a torkukon – és ha ma is lenne efféle szesztilalom, akkor sokkal intenzívebben terjedne a járvány, ugyanis a különböző fertőtlenítőszereket nem bőrön át vennék magukhoz. Egyszóval megeshet, hogy vakcina ide vagy oda, a járvány makacsul kitart Oroszországban.

Az oltóanyag egyetlen győzelmi esélye épp a sokat kárhoztatott politikai berendezkedés (lásd: gátlásokkal nem nyomorított diktatúra), ugyanis valószínűleg nem bízzák rá az egyénre, hogy akar-e szurit vagy sem, egyszerűen kap. Ennél a pontnál azért nem árt egy akkurátus határhaszon-számítás, ahol a mérleg egyik serpenyőjében az egészség és az újra nekilóduló gazdaság van, a másikban viszont az a veszély csücsül, hogy folyékony elfojtás nélkül miképp tolerálják a rezsim bárdolatlanságát/brutalitását az emberek.

Hogy a kemény önmegtartóztatást kívánó orosz vakcinától mennyire hőköl meg az a társadalom, amelynek minimum a tizede alkoholista (helló, Magyarország!), az majd kiderül. Mindenesetre az első felmérések azt mutatták, a lakosság 20–36 százaléka lenne hajlandó beoltatni magát – és ebben a viszonylag szűk körben sem az orosz szer áll a bizalmi lista első helyén. Pedig a felmérés készültekor még szó nem volt az év egyhatodában kötelező absztinenciáról – de talán nem a véletlen műve, hogy a kabinet hirtelenjében megpróbálja szélesre tárni az ország kapuját egyéb oltóanyagok előtt.

Mindenesetre csak hárommillió, a nemzet egészségéért és fennmaradásáért tenni akaró polgárra van pusztán szükség – legalábbis Merkely professzor számításai szerint ennyi beoltott ember szükségeltetik a nyájimmunitás kialakulásához. (Más szakértők ennek a duplájával kalkulálnak, de spongyát rá – lásd: a veszélyhelyzeti kormányzással együtt élesített szájkosárszabályt, miszerint olyasmiért, ami a kabinet szerint rémhírterjesztés, egy fél szerkesztőséget el lehet vinni.)

Szóval egy önzetlen egyharmadra lenne szükség, hogy a magyar emberek kétharmada folytatólagosan fogyaszthasson. (Mert bár a hírek a többi vakcina esetében nincsenek ennyire kihegyezve az alkoholtilalomra, mint a vodkában fogant orosz társadalom esetében, de ökölszabály szerint az immunrendszert érdemben megterhelő oltóanyag esetén nem ajánlott a szeszelés.)

A hatalomnak 133 bátor embere van, legalábbis Orbán Viktor így értékelte, hogy pártmamelukokjai nem haboztak a kormánynak időkorlát nélküli teljhatalmat adni a járvány első hullámának idején. A kérdés most az, hogy ezek az emberek nemcsak a kormányfővel szolidárisak-e, hanem a választókkal is. Értsd: bevállalják-e, hogy élen járnak a nyájimmunitás kialakításában, mégpedig példamutató módon az orosz vakcinát használva.

Majd az idő eldönti, de a jeleket érdemes figyelni, például annak kapcsán, hogy mit gondol a hatalom a szolidaritásról. Úgy tűnik, nem sokat, és a kormánypártnak semmi sem drága: máris Szájer Józseffel példálózva titulálva buzizza és drogosozza az ellenzéket Semjén Zsolt, amikor a legkeresztényibb miniszterelnök-helyettesként lényegében arról beszélt: a honi oppozíció pártjainak keblükre kellene ölelni a Fidesz nemrég még ikonikus politikusát, hisz közülük való.

Hát ennyit ér az – alig egy hetet –, amikor Orbán Viktor azt mondja valakiről, hogy „harmincéves munkáját nem fogjuk elfelejteni”. Dehogynem, egy másod­osztályú odaszúrásért mindenképpen.

Az utóbbi harminc év közéleti történésein nevelkedett magyar választónak aligha lehet újat mondani a politika erkölcstelenségéről. Ez a megkérgesedés azonban rossz hír. A Fidesz-kormány oly magasra húzta az ingerküszöböt, hogy már szinte csak az a megbocsáthatatlan bűn, ami kiderül. A Boris Johnson brit kormányfő stábjából távozó Dominic Cummings főtanácsadó már azért majdnem a nyakát szegte tavasszal, mert a korlátozások idején sok száz kilométert autózott a családjával. Szájer Józsefnek a kijárási tilalom áthágását megbocsátotta volna a közössége, de hogy végül miért engedte el a kezét a Fidesz, csak a kormányfő tudná megmondani egy őszinte interjúban – ilyet másfél évtizede nem adott. A tetten ért hazugságba bele lehetne bukni. Persze, Orbán Viktor – mint egyszer elmondta – még sosem hazudott. Ezzel szemben naponta megteszi: a hazugság ugyanis nem csupán egy igaztalan állítást jelent, ahogy a korrupció sem az, amikor a maffiafőnök elé járul valaki egy zsák pénzzel, és törvényt vásárol (erre célzott a parlamentben a zéró korrupciótolerancia mondásával). Ha a kormányfő nem mikrofonállványokkal beszélgetne, a mellébeszélés is kiderülhetne, és elbukna. De mikor áldozik le egy politikai karrier a negyedik magyar köztársaságban?