Állok a hídon, nézem a mozdulatlan víztömeget, JA legalább ült, én meg állok, van tíz percem, hogy nézzem, fél tíz előtt nem kezdek el dolgozni. A táskámat tegyem oda mögém a hidra, meg a szórólapokat is nejlonba, nem kell mind az ezret fogni, az nehéz, mondja a főnök, de a táskámat nem teszem oda, a múltkor az esernyőmet is ellopták, amit a sarokba helyeztem, mert nem esett még annyira, hogy kinyissam, vagy lemenjek a híd alá az alagútba.
Háttal állok, bőrdzsekiben meg farmerben, nézem a vizet, a hajam mindig a szemembe fújja a szél, azért nem teszem a fülem mögé, mert szeretem, ha belelóg az arcomba, legalább kevesebb látszik ki belőle. Érzem, hogy valaki áll a hátam mögött, de nem fordulok meg, biztos Hasszán szórakozik, ahelyett, hogy köszönne, milyen bunkó, de kivételesen rosszul érzem, mert egy hasonló mélységű fiú ugyan az illető, de nem Hasszán, hanem Giuseppének hívják. Mint régen az összes olasz fagylaltozót, ahol kenték, nem gombócolták a fagylaltot, meg elé írták, hogy főzött, a végére meg, hogy kézműves olasz.
Akkor én nem kérek, de főzött, pont azért nem. Mi az, hogy főzött? Pedig finom, nem baj, akkor egyed, anya szokott ilyeneket mondani, nem a fagyira, mert azt ő nyalja, hanem a pizzára, mert azt mi harapdáljuk apával. Akkor egyétek! (Ha finom, szerinte nem finom és kész.)
Rajzolt nekem egy rózsát, majd megpróbálom bepréselni ide a naplómba, vagy ha sikerül, beleragasztom.
Amikor megfordultam, észre se vettem, körülbelül a derekamig ért a srác, és ha nem barna lett volna a haja, hanem szőke, bizisten, elnevezem kishercegnek Giuseppét, na jó, főleg a rózsa miatt. A rózsa neve halál, Umberto Eco, szégyen, hogy nem olvastam, de rajta van a bakancslistámon!
Giuseppe nem akarta, hogy cserébe lerajzoljam neki az óriáskígyót, aki lenyelte az elefántot, vagy lehet, hogy nem is pontosan emlékszem, nekem az a kép maradt meg, hogy az óriáskígyó és a tojás, ahogy lenyelte és meg akar fulladni. Azt hiszem, a Spektrumon láttam, apa szokott ilyeneket nézni. Anakonda.
Hogy igyunk már meg egy kávét, vagy, hogy nem akarunk-e meginni. Most? Mindig otthon iszom, különben föl sem ébrednék. Vagy akkor, és kitépte a kezemből a papírrózsát, hogy a fecni hátára felírja az összes elérhetőségét, nem mintha el akarnám érni, hogy ő egy művészeti projekt, a MARCIANO, és pont modellt keresnek. Aha, nagyon érdekes. Azért eltettem a virágot, mert nem vagyok rossz ember, vagy annyira nem rossz, fene tudja, hogy mindjárt ki is dobjam, és elgondolkoztam azon, miért akar mindig mindenki kávézni velem, amikor egy kólát sokkal szívesebben elfogadnék. És hogy ez sose fog elhervadni.
Hassan is megnézte, hogy ez micsoda, és jól kiröhögte, de szépen rajzol, hagyta jóvá. Aha. Nem akarsz vele kávézni?, húztam, mert velem mindig szeretett volna és most itt a nagy lehetőség, egy önként jelentkező, meg azért is, mert a múltkor nem mentem el 100 euróért koncertre valakivel és azon is annyira begőzölt, hogy öröm volt nézni. Mondom, nem vagyok konzumlány, de szívesen beajánllak téged, ha te elmennél helyettem. Inkább itt állsz a napon! Annyira belelovalta magát, mintha bármi köze lenne hozzám, mintha ő lenne a futtatóm (a strici olyan ronda szó, közönséges) és jutalékot kapna, ha elmegyek valakivel koncertre. Én meg elképzeltem, hogy elmegy egy másik pasival és jót nevettem rajtuk magamban. Ja, inkább napszúrást kapok, milliószor inkább, de nem megyek sehova, mondtam neki, és punktum, még hetek múlva is bosszankodott, hogy szerinte elestem 100 eurótól. Pedig nem ő esett el.
Azért voltak jó pillanataink is, egy kieső-show-ba, nem tudom, miért képzeltem el mindig, nem akartam megteremteni vagy csak tudat alatt, tök frappánsan össze lehetett volna vágni a jeleneteinket. Simán el tudtam képzelni!
Például amikor közel 50 fokban ott állunk ketten a Lánchídon, majdnem olyan, mint amikor kiürítik a várost, vagy később a mesterséges lockdown a karantén idején, emberfia sehol, se turista, se magyar, pedig senki nem tiltotta meg nekik, hogy idejöjjenek, de mindenki a Balatonon van, vagy a hotel medencéjében hűsöl, kit érdekel a Mátyás-templom meg a Halászbástya, a Szabadság-szobor, ilyen időben, viccelsz?
Ha felnézek balra, én is úgy látom, mintha elolvadt volna, de nem nézek föl, annyira lusta vagyok, annyira melegem van. Mintha a sivatagban lennénk, mondom neki, ő szinte fekete, mert arab, nekem meg a fejemen van egy ilyen napellenző, ha kilógna belőle egy kis terítő, de miért lógna ki, úgy néznék ki, mint a Jasszer Arafat, én is barna vagyok. Apa néha a fejére is vette, a konyharuhát, mert addig szekíroztam, míg föl nem vette, és jól kinevettem, kint a konyhában, hogy milyen turbánja van, amikor kicsi voltam.
Aha, mondja Hasszán, és többet nem bírunk beszélgetni, mert annyira melege van. Nekem is. És neki döntöm a hátam a híd korlátjának, úgyse jön senki, ő meg fel alá járkál vagy beszalad a bokorba, úgyse nézek oda, akkor meg kell forduljak, és tényleg majdnem elolvadt a szobor, most látom, na jó, csak meg vannak folyva a körvonalai, álló délibáb.
