– „Ha majd író leszek…” – írja a Számvetés című tárcában; másutt meg az elbeszélőnek van egy álma: díjat nyer, de magának kell megírnia a laudációt, merthogy nem ismeri senki. Ön is a társadalomtudományok felől érkezett az irodalomba. Már író?
– Nehezen határozható meg a pont, mikortól tekinthető valaki írónak. Mikortól tartanak valakit, mikortól érzi magát valaki annak. Ez két ítélet, külső és belső. Ami biztos: nélkülözhetetlen a mondanivaló, az ihlet és a munka, ezek nélkül nem jön létre irodalmi produktum, és ahhoz a bizonyos belső ponthoz az ember talán akkor érkezik el, amikortól először kezdi azt érezni, hogy jó médiuma, ihletett közvetítője a mondanivalónak. Hogy a szöveg hitelesen adja vissza az írói szándékot. A külső pont pedig, amikor ezt a kritikus, az olvasó is visszaigazolja. Állandó vagy visszatérő kétely talán még a nagyon nagy írókban is van, a kritika és az olvasói fogadtatás nem egzakt mérce, még az ünneplés sem garanciája az értéknek, és remekműveket is övezhet teljes értetlenség, visszhangtalanság.
– A tárcái egyfajta múlt és emlékszövetek – az egyikben úgy bugyognak fel a gondolatok, emlékképek, ahogy fő a forró vízben a puliszka. Szokott puliszkát készíteni?
– A múltunk, az emlékeink vagyunk mi magunk. Ahogy ezeket a történeteket írom, minden a helyére kerül. A múltamhoz, a gyerekkoromhoz, az emlékeimhez tudok visszanyúlni az írásaimban is. Rossz mesélő vagyok, ha a gyerekeimnek próbálok valamit elmondani. Például, hogy milyen volt gyerekkorunkban a karácsony, készülődés, a várakozás – hamar lelankad az érdeklődésük. Azért is ajánlottam nekik a könyvemet, hogy megismerhessék azt a világot, ahonnan jövök, amiből merítek. De szó sincs arról, hogy csak a múltból élnék! A múltból is a jelenre, az én jelenemre gyakorolt hatás foglalkoztat. A puliszka bugyogását metaforaként használtam, ami jól szemlélteti azt, hogy rengeteg a gondolat, de a végén van, amelyik elvész, ahogy a puliszka bugyog, kilyukad. Én nagyon szerencsés vagyok, mert van kivel megosszam a gondolataimat, de azt látom, hogy ebben a pandémiás világban még jobban bezárkóztunk, magunkra maradtunk a gondolatainkkal, amik azért forrnak bennünk. Felbugyognak, hogy aztán a 7-es buszon gombnyomásra kitörjenek, mint a puliszka masszája. Én sajnos nem főzök puliszkát, de válogatós is vagyok, azt eszem meg, ami úgy készül, ahogy a korondi nagymamám készítette: jó kemény, masszív, spárgával kell feldarabolni. Kenyér helyett a sült kolbászhoz ettük.
– A Képek által előhívott emlékezet című írásban van egy fotó, ahogy a katonák lófej alakban felsorakozva tisztelegnek az első világháborúban elpusztult nyolcmillió ló, szamár, öszvér előtt. Tényleg létezik ilyen kép?
– Igen, létezik! Ezen a fotón tisztek és katonák lófejet formáznak az amerikai Camp Codyban az első világháború alatt. A 100 éves évforduló kapcsán nézegettem a fényképeket, és rátaláltam erre. Nagyon megható ez a tisztelgés. A lovak végül is a katonák kitartó társai voltak. Csak a nagyon gyenge, rosszabb állapotú állatokat hagyták hátra. Több történetet, naplójegyzetet olvastam a háborúban szolgáló lovakról. Itt is ugyanaz a lényeg: sokféleképp emlékeznek az emberek: van, aki inkább felejteni akar, van, aki szívesen mesél, és akad, aki csak valaminek a hatására nyílik meg.
– Nagyon sokszor emlegeti a falakat is. Még a Pink Floyd-szám is belekerült az egyik kisprózába. A Gumikötelékekben azt írja, hogy „Ugyanazt éreztem, amit Verácska (New Yorkba költözött barát – a szerk.) érezhetett. Beszűkült minden, a világunk ugyanolyan zárt maradt, talán egy kicsit szabadabb. A régi falak helyett újak épültek. Sokszor beverem a fejem.” Hogyan változott a szabadságélménye, szabadságvágya a romániai kezdetektől mostanáig?
– Az alapélmény a Ceauşescu-korszak, a lezárt határokkal, útlevél nélkül. Az első meghatározó élményem a szabadságról: 1989. december 19-e. Többedmagammal ott ragadtunk a marosvásárhelyi korcsolyapályán. Edzésünk volt, és már kint a jégen, csúszás közben is hallani lehetett, ahogy az utcákon vonuló tömeg egyre hangosabban követelte Ceauşescu diktátor menesztését. Egyszer csak befutott az egyik szülő, a tüntetésről jött, odarohant a fiához, megölelte, sírt. Hangosan felkiáltott: szabadok vagyunk, Ceauşescunak vége! Erre ott, mi is, a tizenéves kamaszok, az edző is, mindannyian összeölelkeztünk és sírtunk. Ezek voltak életem első szabad percei, tizennégy évesen. Tizennégy évig csak suttogni lehetett, nehogy valaki meghalljon valamit, amit nem lehet kimondani. Hirtelen jött a szabadság; nyakunkba szakadt. Napok, hetek alatt bontottuk le azokat a falakat. Elmondhatatlan volt megtapasztalni, hogy a világ szolidáris, ránk figyel.
Aztán a demokrácia falai elég hamar repedezni kezdtek: folyamatosan toldozni-foltozni kellett mindent. Az új, szabad világba belecsöppentünk, alig tudtuk, mi hogyan működik, főleg azt, hogyan kellene. Elkezdtünk hangosan beszélni, a történelmet és földrajzot magyarul tanulni, pszichológiai és angol nyelvű klubokba járni. Elkezdtük felemelni a hangunkat, kiállni magunkért, a jogainkért. Frissen bemutatott hollywoodi filmeket kezdtünk el nézni, videotékából kikölcsönözni. Csak kapkodtuk a fejünket, hogy mi mindenről maradtunk le; igyekeztünk behozni, felzárkózni.
– Mikor „verte be” először a fejét?
– Az első megtorpanás 1990 februárjában következett be: gyertyás felvonulással követeltük alapvető jogunkat, azt, hogy magyarul is tanulhassunk az orvosi egyetemen. Ez más volt, mint a forradalmi tüntetés, amikor nem számított, ki milyen nemzetiségű. Ez volt életem első tüntetése, azóta rengetegen vettem részt már itt, Budapesten. 2017-ben, amikor a jelenlegi munkahelyem, a CEU körül kirobbant az intézmény ellehetetlenítésére, majd a Budapestről való elüldözésére irányuló masszív politikai támadás; majd a 2018-as parlamenti választások időszakában, amikor minden olyan nyomasztó lett, a közélet, a morál. Csak ültem, és néztem, hogy mi zajlik körülöttem. Milyen mások voltak a kilátások akár csak tizenöt éve, amikor a TASZ-nál dolgoztam; hogy ha jól nem is álltak a dolgok, de úgy tűnt, lehet apránként haladgatni a társadalom érzékenyítése, a politikai rendszer finomhangolása felé.
És igen, a közelmúltban, a jelenben a szabadság megélésének egyre újabb, váratlan, sőt eddig ismeretlen akadályai, épülő falai jelentek meg. Mindannyiunk nagy közös falélménye lett a világjárvány a karanténnal. Amikor a bizonytalanság, a szorongás ennyire mindennapos élmény, ott megint megtapasztalható, hogy az egyik legerősebb szükséglet a szabadság.
– Kedvenc történetem a Kedd reggeli buszozás, ahogy A walesi bárdok soraira, ritmusára zötyköl a busz, s ahogy az egyes sorok tartalma összecseng a jelen valóságával. Valós a sztori?
– Az írásaimban szeretek játszani a valóban megtörtént, akár egészen hétköznapi élmények és a fikció keverésével. Vagy azzal, hogy keretnek az álmodást választom, ott minden lehetséges. Ez a kedd reggeli buszozás is félig játék, a vers fokozódó ritmusa, hangulata össze-összerímel a busz felgyorsuló tempójával, az utasok szereplők és közönség is, és hát persze a buszon minden reggel jelen van az aktuális közérzet, a beszélgetések egyik fő témája a politika. A busz egyfajta agóra.
