Azt mondják, a békét az atombombának köszönhetjük. De egy nem elég hozzá. Az még a világuralom jelképe. Le is dobják, vállalva a tömeggyilkosságot, hogy mindenki lássa, miről van szó, ki az úr. A békéhez legalább két atombomba kell. És két rivalizáló nagyhatalom. Messze nyúló, érintkező érdekszférával. Az utolsó világháború két győztese.
Érdekes történelmi csavar, hogy a világot fenyegető, pusztító fegyvert a polgári demokratikus Egyesült Államok fejlesztette ki, és vetette be, így a biztonsághoz a diktatórikus Szovjetuniónak kellett megteremtenie az egyensúlyt. Mint ahogy az Európában fogant nácizmusnak is neki kellett útját állnia.
Hogyan sikerült ennek a humanizmust, egyenlőséget lobogtató, de kegyetlen valóságú, gazdaságilag-iparilag középszinten lihegő országnak néhány év alatt előállítania saját atomfegyverét? Ezt mutatja be egy új, nyolcrészes orosz fikciós sorozat, A bomba, ami a YouTube-n elérhető. Nem teljesen hitelesen, némi romantizálásra hajlamosan, de művészileg érzékenyen a lényegi mozzanatokra, összefüggésekre. Nem szól a hasonló célú korábbi kísérletekről, elnagyolja a technológia elsajátításában fontos szerepet játszó kémtevékenységet. Mégis megrendítően igaznak érezzük, amit elmesél.
A hatáshoz persze elengedhetetlen a megfelelő anyagi hátteret is igénylő filmkészítői műgond, a sok remek színész, de a titok mégis a téma kezelésének szemléletmódjában rejlik. Amelyet már hosszú évek óta képvisel Valerij Todorovszkij produceri irodája. A mai orosz film egyik legfelkészültebb, legmegbízhatóbb mestere-művésze rendezőként az Olvadás című sorozatban villantotta fel ezt a megközelítést, és érdekes módon produceri státuszban is érvényesíteni tudja. A szintén sikeres Optimistákat Alekszej Popogrebszkij, A bombát Igor Kopilov rendezte, mégis úgy érezzük, Todorovszkij-filmet látunk. Mi hát a jellegzetes, visszatérő látásmódja ezeknek a sorozatoknak? Meghatározó elemük, hogy a szovjet korszakot, a sztálini véres diktatúrával együtt, az orosz történelem szerves részének tekintik. És részben ebből következik a művészi ábrázolás alaptónusa is. Nem kell mindenáron leleplezni a rendszert. Elég a működését megmutatni, átélhetővé tenni a nézőnek. Felvállalva azonosulási pontokat, pozitív aurájú hősöket, legyenek bár a szovjet – akár a sztálini – világ lelkes vagy megalkuvó kiszolgálói, elitjének tagjai. És ha sikerül elmesélni velük hiteles drámákat, hitelesen ható közegekben, a rendszer majd leleplezi önmagát.
A bomba kiválóan képviseli ezt az egyszerűnek látszó, ám komoly művészi következetességet, találékonyságot igénylő perspektívát. Nagy vonalakban elénk tárja a szovjet atombomba elkészülésének feszült, izgalmas folyamatát, beleszőve egy magánéleti háromszöget és egy belőle kiívelő másik szerelmi szálat. Sikerül elfogadtatni a feladat fontosságát, és megkedveltetni annyi hőst, hogy szurkoljunk a sikerért. Nincs mit tenni, megdobban a szívünk, amikor 1949-ben, Szemipalatyinszkban felrobban a szovjet atombomba, és mindent elsöpör a környéken. Miközben látókörünkbe kerül, és átélhetővé válik a rendszer hektikussága, kegyetlensége, működésének dinamikája.
Valószínű, hogy az élményszerű betekintés érdekesebb a külföldi, mint az orosz nézők számára, akik több vonatkozásban ma is hasonló világban léteznek. De mire is figyelhetünk fel mi? Feltárul előttünk a szovjet tudományos elit sajátos, a társadalmi valóságtól elzárt élete. Különösen, ha feladatuk érintkezik a hadiiparral. Őket is titkolják, a többség nem is sejti, mennyi felkészült, napi szinten tájékozott, kreatív koponya alkotja ezt a szűk réteget. A hatalom közvetlenül érintkezik velük, privilégiumokat élveznek, biztosított számukra a középosztályi jólét. Amíg megvan irántuk a bizalom, kedvükre végezhetik kutatásaikat. Elmerülhetnek a hipotézisek, kísérletek szférájában. És nekik nem is kell több. Az atombomba kifejlesztése egy fantasztikus kihívás, valóságos ajándék számukra. Persze ők se tudhatják, mikor, mit kér számon tőlük, mikor türelmes vagy megtorló velük a hatalom. De Igor Kurcsatov akadémikus és csapata ezúttal érzi, hogy amíg nem robban fel a bomba, a kiszolgáltatottság kölcsönös. Berija hiába próbálja őrizni rideg kíméletlenségét, ő is retteg a kudarctól. Így a tudósok minden eszközt megkapnak a munkához. Város nagyságú kísérleti központokat hoznak létre nekik. És szolgálatukban állnak a Gulag fogolycsapatai. Ha pedig tehetséges fizikus is van a rabok között, eljön számára a szabadulás pillanata, azonnal csatlakozhat Kurcsatovhoz.
Döbbenetes nézni, hogy ez a rendszer, minden őrület ellenére, szervesen tud működni. Követhetetlenül természetes az átjárás a büntetőzóna, a békés (kis)polgári lét és a hatalom kiváltsága között. Mindenki körül félelem lebeg, kegyetlenség füstöl, de nincs lázadás ellene. Szépséges, évszázados átok. Megszokták, elfogadják. Mintha a kiszámíthatatlanság és kíméletlenség atomjaiban örvénylene a szabadság, az élet öröme. Váratlan maghasadásokból tör elő, elsodor útjából minden keserűséget, hogy aztán gombafelhőként sugározza a reményt az égben.
