Képesek vagyunk-e ma folytatni azt a gyakorlatot, amellyel a világból ránk zúduló emberi és nem emberi események tömegét oly módon szervezzük meg, hogy alárendeljük azokat az emberiség történelmének egyetemességét kimondó Eszmének? Jean-François Lyotard, francia filozófus tette fel e kérdést 1985-ben megjelent, A történelem egyetemessége és kultúrák közötti különbségek című esszéjében. (A tanulmány Angyalosi Gergely fordításában A posztmodern állapot. Jürgen Habermas, Jean-François Lyotard, Richard Rorty tanulmányai című, a Századvég-Gond kiadóknál 1993-ban, Bujalos István válogatásában megjelent kötetben olvasható.)
Lyotard kérdése 35 év elmúltával is aktuális, függetlenül attól, hogy ő maga milyen választ adott rá. A XX. század második felére ugyanis az újkori történelemfilozófiák érvényüket vesztették, diszkreditálódtak. Jórészt azon karakterüknek köszönhetően, amit sorozatunk előző részében Karl Löwith nyomán messianisztikusnak neveztünk, hiszen „próféciáik” finoman szólva sem váltak önbeteljesítő jóslattá. Löwith tézise szerint a modern történelemfilozófia nem más, mint a zsidó-keresztény eszkatológia szekularizált változata: „minden történelemfilozófia teljességgel a teológiából táplálkozik, azaz a történelemnek üdvtörténetként való teológiai értelmezéséből”. Ha ez igaz, vajon honnan származik az a töméntelen rossz, gonosz cselekedet, amelyet a múlt század embere is megtapasztalt?
Walter Benjamin Paul Klee Angelus Novus című képét értelmezve az írta: ilyen lehet a történelem angyala. „Arcát a múlt felé fordítja. Ahol mi események láncolatát látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelenül romot romra halmoz és mindet a lába elé sodorja. Időzne még, hogy föltámassza a holtakat és összeillessze, ami széttörött. De vihar kél a Paradicsom felől, belekap az angyal szárnyaiba, és olyan erővel, hogy nem tudja többé összezárni őket. E vihar feltartóztathatatlanul űzi a jövő felé, amelynek hátat fordít, miközben az égig nő előtte a romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük haladásnak.” (W. Benjamin: A történelem fogalmáról. In: Angelus Novus. Magyar Helikon, 1980. – Bence György fordítása.) Benjamin híres hasonlata 1940-ben született, mintegy megelőlegezve a világháború utáni filozófia irányát.
Visszatérve Lyotard-hoz, a francia filozófus, aki a posztmodern fogalmának egyik, ha nem a fő teoretikusa volt – leegyszerűsítve – nemleges választ adott a saját maga által feltett kérdésre. Számára az újkori történelemfilozófiák a modernség nagy elbeszéléseinek, metanarratíváinak kifejeződései, mint amilyen a „szellem dialektikája”, vagy a „jelentés hermeneutikája”, ezzel szemben a posztmodernt „a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanságként” határozta meg. (Lásd az idézet kötet A poszmodern állapot című írását.) A Lyotard-ral vitázó amerikai filozófus, Richard Rorty John Dewey nyomán a pragmatizmus álláspontját ajánlja figyelmünkbe, a már idézett kötetben olvasható Kozmopolitizmus emancipáció nélkül című tanulmányában. Lyotard kérdésére azt a választ adja, hogy igenis, képesek vagyunk rá. Hogy szerinte miképp, arról legközelebb.