Miért látogat az utóbbi időben egyre több állat a városokba?
Sok oka lehet, de az egyik biztos az, hogy az állatok természetes élőhelye folyamatosan csökken. Mi terjeszkedünk, házakat építünk, várost bővítünk. Növekszik a népesség, egyes országokban igen intenzíven, az emberek ellátásához is a természetből kell új mezőgazdasági területeket lecsípnünk. Így aztán szűkül az állatok élettere. Mit tehetnek? Próbálnak új helyeket keresni, és eljutnak a városokba is, amelyek környezetéhez esetenként jól tudnak alkalmazkodni. Elvégre a városban is rengeteg a táplálék, kevesebb a ragadozó, melegebb van. Egyszóval, az állatok kezdik megtanulni, hogy itt is tudnak túlélni, szaporodni. Néhány állatfajnak ez egészen könnyen sikerül.
És most már a nagyragadozók is erre az útra lépnek?
A nagyragadozók nagyon érzékenyek a táplálék- és területhiányra. Ha a saját élethelyükön valami lecsökken, azonnal reagálnak, és betévedhetnek városokba. A medve is mindenevő. A szemetet meg a hasonló táplálékforrásokat kiválóan tudja használni. Nem arról van tehát szó, hogy bejön vadászni, hanem új táplálékforráshoz nyúl. Mi persze csak a nagyragadozókra figyelünk fel. Egy medvébe kell botlanunk, hogy felkapjuk a fejünket, és elgondolkozzunk, hogy is van ez. Pedig a kisebb állatoknál kezdődik, és sokkal intenzívebb a városi betelepülés. Ha tücskök, madarak, bogarak jelennek meg nagyobb számban, észre se vesszük. Emlékszem, hogy gyerekkoromban a szarka nagyon ritka volt. Ma meg már rengeteg repked a városokban. Csomó fajnak van erdőben meg a városokban élő populációja. Nem arról van szó, hogy mondjuk minden fekete rigó elhagyja az erdőt, mert nem tud tovább ott élni. Egyedek sodródnak először valahogy a város peremére, majd közülük többen képesek megtelepedni, szaporodni, és új, „városi” populációkat hoznak létre.
Részükről milyen alkalmazkodásra van szükség?
Borzasztó rugalmasnak kell lenniük. Új táplálékforrásokat kell tudniuk kihasználni. Meg kell tanulniuk, mi az a szemétben, ami hasznos, nem mérgező, tápláló számukra. A szarka is mindenevő. Táplálékmaradványokat eszik. Mindabból válogathat, amit meghagyunk, kidobunk a szemétbe. Emellett a szarkák nagyon ügyes fészekrablók, szeretettel fosztogatják más madarak fészkeit. A városban is.
Miből érzik meg a jó hely lehetőségét a város szélén?
Ez afféle próba-szerencse. Nem okos állatokról van szó, amelyek bejönnek, és észreveszik, hogy itt terülj-terülj asztalkám van. Hosszabb a folyamat, pár generáció alatt zajlik le. Vannak nyitottabb, rugalmasabb egyedek, akik könnyebben vándorolnak új területekre, nyúlnak új táplálékforrásokhoz. Ha ezek a város peremére kerülnek, könnyebben betévednek a városba. Ott kezdenek szaporodni, és az utódaik öröklik a flexibilitást. És így, generációkon keresztül, fokozatosan veszik birtokba a várost.
Mit keres Budapesten egy róka?
A róka ragadozó. Ő is kapirgál a szemétben. És nagyon rugalmas. Képes a természetben egy ragadozó életmódból átváltani egy félig dögevő üzemmódba. A szemétből nyilván nem kenyeret meg növényeket válogat ki, de húseredetű táplálékokra rá tud fanyalodni. És a prédáit követve is felbukkanhat. Ha bekerülnek a városba, amikkel a vadonban táplálkozik, jön utánuk.
Hosszú távon mindez deformálhatja a fajt, mondjuk a rókát?
Hosszú távon ezek evolúciós folyamatok. A természetben így működik a fajképződés. Egy faj populációi különböző élethelyekre keverednek. Megszűnik közöttük a szaporodás. A két elkülönült populáció pedig elindul a fajképződés útján. Ki lehet mutatni, hogy a városi állatok különböznek vadon élő „rokonaiktól”. Itt van például az erdei meg a városi fekete rigó. Ha városban látunk egyet, nagyon közel tudunk menni hozzá, megnézhetjük, mit eszik, nem fél az embertől. Ezzel szemben egy erdei rigó olyan félénk, hogy alig tudjuk megfigyelni. A cinegékről is vannak érdekes vizsgálati eredmények. A városi egyedeknek más fény- és hangviszonyokhoz kell alkalmazkodniuk. Egy városban világosabb van. Ha egy faj időablakhoz, fényhez időzíti, mikor énekel, a városban korábban kezd bele. Ezáltal a párválasztás is korábban történik. Ugyanígy alkalmazkodik a zajokhoz. Városban a cinegék kicsit magasabb frekvencián énekelnek, hogy jól hallhatóan elváljanak a háttérzajtól. Ha egy ilyen madarat beteszünk az erdőbe, egy ottani nősténynek már nem lesz olyan vonzó, mert más az éneke. Nem őt fogja választani, nem tudnak párosodni.
Ha egy medve betéved, nem zavarja például a tömegközlekedés? Nem érzi inkább ijesztőnek a helyet, ahonnan menekülni kéne?
Egyedi szinten ez mindig jelentkezik. A folyamat elején lesznek, akiket elüt az autó, megráz az áram, vagy nekimennek az ablaknak. De idővel, hosszú távon megtanulják, hogy az embertől nem kell félni, de a kocsitól igen. Persze ez se tudatos folyamat: a szelekció mechanizmusain keresztül kiválogatódnak azok az egyedek, amelyek ebben a környezetben egyre ügyesebben elugranak az autók elől.
Lehetséges a városban békés egymás mellett élés emberek és betévedt állatok között?
Ez egy kétoldalú kapcsolat. Vannak számunkra semleges állatok. Nem nagyon érdekel minket, hány szarka jön be a városba. Még örülhetünk is nekik. De egy medve ellen azért védekezni fogunk. Elképzelhető, hogy kialakulnának városi medvepopulációk, de nagy veszélyeket hordozna magában a folyamat. Sok ember, kisgyerek életébe kerülne, amíg eljutnánk oda, hogy soha ne támadjanak ránk. Ezért nem hiszem, hogy eljön az idő, mikor a medvék az utcán fognak sétálni, és kezet foghatunk velük.
Akkor nézzük a rókákat.
A róka már könnyebb eset. Bár tőle is félünk valamennyire. Veszettséget terjeszt, elkapja a háziállatokat, ami védekezésre ösztönöz. Ha megtanulná, hogy ne a tyúkokat bántsa, hanem a szemétben turkálva, észrevétlenül maradva éldegéljen, nagyobb sikerrel tudná kolonializálni a városi élőhelyeket. De ők sem a körúton fognak rohangálni, hanem zöld peremterületeken, ahol van erdő. Mert ezeknek az állatoknak kell valamilyen búvóhely. Az ő mozgásukat úgy írhatnánk le, hogy meghúzódnak egy nagyobb zöldterületen, és bizonyos gyakorisággal bemerészkednek a városokba. Jó alkalom volt rá például a mostani járvány. Otthon kellett maradnunk, keveset voltunk az utcán, így nem nagyon zavartuk a behúzódó állatokat. Én magam vaddisznókat láttam. Egészen közel tudtam menni hozzájuk, fotózni is hagyták magukat. Táplálkoztak a fűben, az út mentén. Bizonyára megtanulták már, hogy az embertől nem kell félni. Ezzel együtt, minél nagyobb állatról beszélünk, annál kisebb a valószínűsége, hogy nagy számban megtelepednek a városban. Mert egy nagy állatnak nagy területre van szüksége. Őket nem elégíti ki a csatornarendszer, mint a patkányokat. Ha reálisan nézzük a dolgot, a medve nem migránsként szemelte ki magának Miskolcot. Valahogy betévedt a magyarországi természeti területekre, és egyszer csak egy városban találta magát.
Egyes ragadozók nem éppen a védettségük miatt szaporodtak el annyira, hogy új helyeket keresnek?
Nem gondolnám. A vadállatokat védő programok egyik meghatározó eleme éppen természetes élőhelyük védelme. Nem elég a kilövésüket betiltani. Ha tudatosan foglalkozunk egy faj védelmével, az élőhelyeiket igyekszünk minél „komfortosabbá” tenni, biztosítva a környezetben mindazt, amire a szaporodáshoz meg a táplálkozáshoz szükségük van. És akkor idővel szépen visszatelepülnek oda, ahonnan valamiért kiszorultak. Nálunk például részben hasonló programok eredménye, hogy visszatérőben vannak a medvék, a farkasok, vagy épp a hiúzok.
Mennyire kezelhető hasonló programokkal az ökológiai válság?
A probléma sokkal inkább az, mit próbáljunk befolyásolni. Az ökológiai válság, hogy az ember fokozatosan elvesz területeket, forrásokat a természetből, ami változásokat idéz elő. Mindig el kell döntenünk, hogy ezek közül, mi hasznos, és mi káros. Nyilvánvaló, hogy sok faj – patkányok, poloskák, szúnyogok – inváziója veszélyes, és nem csupán számunkra. De a helyzet nem mindig ilyen egyértelmű. Amikor arról beszélünk, hogy állatok jönnek be a városokba, már nehezebb megítélni a folyamatot. Egyes fajoknál azt látjuk, sikeresen szaporodik itt, de esetleg egy másik kárára megy. A szarkák megjelenése óta alig látni verebet városokban. Egyes állatok bejönnek, megtanulnak együtt élni az emberrel, közben kiszorítanak másokat, amelyek idővel akár ki is pusztulhatnak. Milyen szempontból ítéljük ezt meg? Az ember szempontjából? Vagy adott fajokéból? Ezeket a folyamatokat nagyon komplexen kell vizsgálni.
Milyen jelenségekkel kapcsolatban kéne idehaza sürgősen döntést hozni?
Szerintem most a szúnyoginvázió a legfontosabb kérdés. Három veszélyes faj jelent meg: az ázsiai tigrisszúnyog, a koreai szúnyog és a japán bozótszúnyog. Betegséget tudnak hordozni, és erre valamilyen szinten föl kell készülni. Az Ökológiai és Botanikai Intézetben foglalkozunk is a folyamat feltérképezésével. Hol fordulnak elő, tényleg terjesztenek-e betegséget, ha igen, milyet? Mindez hosszú, alapos vizsgálatot igényel. Ugyancsak égető probléma, hogy Magyarországon olyan kemikáliákkal végzünk szúnyogirtást, amelyek hatása borzasztóan környezetszennyező. Sok más ízeltlábúra is káros hatással vannak. Pedig léteznek, és más európai országokban már el is terjedtek sokkal kíméletesebb, szelektívebb, és ezáltal hatékonyabb módszerek, eszközök. Hogy alkalmazhassuk őket Magyarországon, komoly ökológiai ismeretekre, újabb vizsgálatokra van szükség a szúnyogokról. Sajnos erre nem érzek egyelőre nyitottságot. A szúnyogírtási lobbi érdekei komoly akadályt jelentenek. Komoly pénzekről van szó. Egyedül valamilyen társadalmi nyomásra indulhatna el változás. Egyes városok például úgy döntöttek, köszönik szépen, de nem kérnek légi, kémiai szúnyoggyérítést. De félek, ez sem lesz rövidebb folyamat, mint egy madárpopuláció megtelepedése valamelyik városban.
