Különleges, sorsdöntő napja a német történelemnek november 9-e, számos felemelő és tragikus esemény sűrűsödik e napon – ekkor hajtotta végre az úgynevezett müncheni sörpuccsot Adolf Hitler és Erich Lundendorf; ekkor (a Kristály Éjszakán) tetőzött a harmadik birodalom központilag szervezett zsidóellenes erőszakhulláma; ekkor omlott le a berlini fal. Bár utóbbi egy magasztos esemény, napjainkban az első kettőről esik egyre több szó. Ugyanis – figyelmeztetett vitaindítójában dr. Evelin Hust, a budapesti Goethe Intézet igazgatója – sokan vonnak párhuzamot a jelen és a Weimari Köztársaság kora között. Az ok: az 1920-as évekből visszaköszönő nacionalizmus, a tabukat nem ismerő nyelvezet, a politikai erőszak.
Többek között Eckart Conze (neves marburgi történész) érzi úgy, hogy az 1919 utáni, a versailles-i békeszerződést követő kor jobban hasonlít napjainkhoz, mint az 1945 utáni időszak. És Conze arra a szomorú következtetésre jut, hogy ugyan „tanulni akartunk 1919 kudarcából, de ebben is kudarcot vallottunk”.
Magyarországon is sok emberben rossz emlékeket idéz fel – mondta Evelin Hust –, ha azt látja, hogy jobboldali nacionalista politikusok nemkívánatos mesekönyveket tépnek szét nyilvánosan. A Goethe Intézet igazgatója szerint Németországra és hazánkra egyaránt igaz, hogy a történelem és tanulságainak megértése fontos – legyen szó az oktatásról vagy a közéletről. „Ezért merül fel olykor a kérdés: mindezen erőfeszítések ellenére semmit sem tanultunk a történelemből? És egyáltalán: lehet-e a történelemből tanulni?” – ezekre a kérdésekre kereste a választ a két előadó.
Útjelző táblákat is kitesz
Dr. Paul-Moritz Rabe határozott igenjét egy Ciceróval dúcolta alá (a római államférfi a történelmet az élet tanítómesterének tartotta). A Nemzetszocializmus Müncheni Dokumentációs Központjának tudományos munkatársa a történelmet egyfajta gyűjtőmedencének látja, ahol történetek, összefüggések, cselekedetek, emberi viselkedésmódok kavarognak – és ha ezeket tanulmányozzuk, rekonstruáljuk (és kritikusan meg is kérdőjelezzük), akkor a történelem végigsegíti az embert az életen, a jelenen. És olykor figyelmeztető, elgondolkodtató útjelző táblákat is kitesz.
Persze Paul-Moritz Rabe lényegében nem mondhatott mást, hiszen a Nemzetszocializmus Müncheni Dokumentációs Központjának munkatársa, az intézmény pedig „tanulási és emlékezési helyként” definiálja önmagát. Az viszont a tudományos munkatárs szerint már jóval összetettebb kérdés, hogyan működik ez a fajta tanulás. Hisz nonszensz lenne azt gondolni, hogyha valaki elolvas egy történelmi könyvet vagy megnézi a központ egy kiállítását, máris immunissá válik a nacionalista, szélsőjobboldali gondolatokkal szemben. Hiszen a tanulás nem egyirányú utca, a tanulók nem tehetetlen bábok. A központ annyit tehet, hogy értelmezési, megközelítési lehetőségeket biztosít.
Hogy milyen nem volt
Németországban a fiatalok 40 százaléka érzi úgy, ha a náci időkről van szó, hogy politikailag korrekt módon kell viselkednie – sőt, akár érintettséget, lesújtottságot kell mutatnia. Ez pedig – a történelmi emlékezet kultúrájának minden eredménye mellett – nem egy rózsás eredmény. Mindenesetre a Nemzetszocializmus Müncheni Dokumentációs Központja egy több szempontú, egyfajta semleges történelemábrázolásra törekszik – meghagyva a lehetőséget az érett, felnőtt embernek, hogy ő maga dolgozza fel a történelmet. És ezt a hozzáállást Paul-Moritz Rabe szerint Németországban is meg kell védeni – de szerencsére a német kultúrpolitikában erről konszenzus uralkodik.
Viszont, hangsúlyozta a tudományos munkatárs, bizonyos, a múltat érintő interpretációkat nem szabad észszerűként, korrektként elfogadni, azaz nem lehet a múltat tetszés szerint, önkényesen értelmezni. Azaz a rezümé így hangzik: „ne formáljunk jogot arra, hogy megmondjuk, milyen volt a történelem, ám ugyanakkor igenis mondjuk meg, mert meg lehet mondani, hogy milyen nem volt”.
Elszigeteltségre ítélve
Elvi szinten el kell mondani, hogy a múlt nem ismétlődik, nem is ismétlődhet, hiszen túl sok tényező befolyásolja. A „weimari viszonyok” csupán egy szinonima, az instabil politikai helyzet, az extrém politikai polarizáció, a gyakran váltakozó kormányok leírására – nyitott egy sarkos állítással dr. Andreas Schmidt-Schweizer történész, aki a Történettudományi Intézetben kutat éppen. Azt nem vitatja, hogy a múltból lehet tanulni. Szerinte az alapkérdés, hogy akar-e Magyarország tanulni a történelemből, egyáltalán lehetséges-e ez? A történész válasza annyi: a mai helyzetben nem igazán.
Mégpedig azért, mert Magyarországon paradox helyzet áll fenn. Egyfelől létezik egy általánosan elismert, nemzetközi hírnévnek örvendő történelemtudomány, amely kellően kritikus, illetve eszközei és forrásai egyaránt megalapozottak. Azaz a magyar történelemtudományt 15 éve belülről is ismerő kutató szerint a hazai kritikai történelemtudomány képes alapot szolgáltatni a történelmi felismerésekhez, a következtetések levonásához. Csakhogy ez a tudomány Magyarországon elszigetelt – nem jut el az emberekhez.
Ennek négy oka van. Az első, hogy sokaknak kisebb gondjuk is nagyobb – általában a megélhetési problémákra koncentrálnak. Másodszor nincs olyan réteg, amelyet művelt középosztálynak lehetne nevezni. Harmadsorban hiányoznak azok a fórumok, ahol valódi történelmi párbeszédet lehetne folytatni. És negyedrészt a jelenlegi politikai vezetés mindent megtesz, hogy a kritikus-sokszínű-független történelemtudományi intézeteket a háttérbe szorítsa, esetenként meg is szüntesse – és saját, alkalmazkodóbb (értsd: a központi szemlélethez) intézményekkel helyettesítse.
Nyomuló hatalom
Azaz a kritikai történelemtudomány marginalizálódik Andreas Schmidt-Schweizer szerint, miközben a kormány egy erőteljes történelempolitikai offenzívát folytat, ami nyugodtan nevezhető történelempropagandának is. A kutató értelmezésében ez azt jelenti, hogy a kabinet a magyar történelem egy egészen egyszerű, önkényes, tudományos szinten alig megalapozott fekete-fehér képét erőlteti az országra. A hatalom érzelmeket mozgósít, és ez persze csodálatosan működik, miután a kormány a média 90 százalékát kézben tartja, és tetemes összegeket költ a megfelelő intézmények létrehozására, a megfelelő emlékművek felállítására.
A magyar kormány központi törekvése, hogy megpróbáljon egy nemzeti narratívát létrehozni, különböző hősökkel és szenvedéstörténetekkel, a múlt pedig számára egy olyan kőbánya, amelyből a jelenlegi hatalmi viszonyok legitimizálása és a népesség politikai mozgósítása érdekében az éppen odaillő köveket kibányászhatja” – fejtegette a kutató. Aki szerint nem kérdés, hogy ez a fajta, a múltat eszközként használó történelempolitika nem szolgálhatja a hiteles történelmi feldolgozást, a múltból való tanulást.
Horthy és Trianon
Andreas Schmidt-Schweizer három példával támasztotta alá, miképp próbál a hatalom egyes történelempolitikai intézkedéseket igazolni. A rendszerváltás óta megfigyelhető volt, hogy egy egész sor Horthy-szobrot állítottak, igyekezvén a magyar történelem egy ellentmondásos figuráját rehabilitálni, illetve misztifikálni. Holott ez az ember a nacionalizmus, a revansista követelések és az önkényes vezetés jelképe – ráadásul a hatalom Horthy-narratívájáról megpróbálják leválasztani (vagy figyelmen kívül hagyni), hogy a kormányzó antiszemita volt és Hitler egyik cinkosa. A cél az – fogalmazott a történész – hogy egy önkényes uralmi formát legitimizáljanak, végső soron egy színleg demokratikus, álpluralista, illiberális államot udvarképessé tegyenek.
A második példa a Trianon-emlékműveké, aminek apropója, hogy nemrég, augusztus 20-án avatták fel a nemzeti összetartozás emlékművét. Ezek a mementók mind a történelmi Magyarország első világháború utáni felosztására emlékeztetnek. Ezzel az emlékmű-politikával – egy áldozatmítosz segítségével – próbálja a magyar nemzetet a kormány egybekovácsolni. Ennek az állandó harcnak egyébként nagy hagyománya van a honi történetírásban: a magyarok vívtak a törökök ellen, az első világháború után a szövetséges erők ellen csatáztak, aztán a Szovjetunió ellen küzdöttek, ma meg Brüsszel ellen küzdenek. Csakhogy ez a Trianon-emlékezet nem veszi figyelembe, honnan is fakad valójában Trianon, kitakarja azt az összefüggést, hogy az ország feldarabolása talán összefüggésben állhat azzal, hogy a magyar politika nem éppen „finnyás” módon kezelte a kisebbségeket az első világháború előtt. Tudatos feledésbe veszik az a tény is, hogy Magyarország az első világháború előtt nem homogén nemzetállam volt, hanem egy többnemzetiségű állam, ugyanúgy, ahogyan az egész Osztrák–Magyar Monarchia – ami azután egyszerűen szétesett. A Trianon-emlékművek politikai célja mindazonáltal teljesen világos: a jelenlegi politikai vezetés így tud a magyar nemzet egyetlen igaz képviselőjének és harcosának képében tetszelegni, és így sajátíthatja ki magának a nemzeti érdekeket.
Mártírmítosz
A harmadik példa pedig az 1944-es magyarországi német megszállás emlékezete. A szimbolika nagyon egyszerű: Magyarországot, mint az ártatlan Gábriel arkangyalt, megtámadja a nagy német sas (lásd: a Szabadság téri emlékmű). Itt ismét csak figyelmen kívül hagyják Horthy felelősségét, bűnrészességét a holokausztban, és a tényt, hogy Magyarország a végsőkig a hitleri Németország szövetségese volt, így részt vett Jugoszlávia és a Szovjetunió megtámadásában. Andreas Schmidt-Schweizer úgy érzi, megpróbálják Magyarországot történelmi szempontból tisztára mosni, egy olyan legendát alkotni, amelyben Magyarország a szeplőtelen nemzet szerepében tündökölhet. Ez azért fontos, mivel a mai politikai vezetés állandóan a magyar nemzet feltámadását hirdeti, a magyar nemzetet mint abszolút értéket propagálja. A kormány újra és újra a nemzet védelmezőjének festi magát, az istentelen, dekadens globalisták, a liberálisok, a baloldal ellenében.
Az emlékmű-politika természetesen csupán egyetlen területe a magyar kormány történelempolitikájának. Nem árt egy pillantást vetnünk a tankönyvekre, nem lehet elsiklani a rendszerkritikus intézmények, az egyetemek bezárása vagy elüldözése felett, és érdemes megvizsgálni, hogy is jöttek létre az új intézmények, milyen új múzeumokat alapítottak Magyarországon.
„Ennek fényében szkeptikus vagyok azt illetően, hogy mit tanulhatnak a magyarok a történelemből” – zárta a történész. Aki szerint, ha valamit mégis tanulnak, az olyasmi, amit egy XXI. századi demokráciában igazából már nem kellene vezértémaként kezelni – úgy, ahogy a XIX. századi német történetírás tette.
Mindenki magának értelmezte
Evelin Hust szerint ahhoz, hogy érdemben tanulni lehessen a múltból, azt kell megérteni, hogy milyen szerepet játszik a történelmi emlékezet – és mi mozgatja azt. Azaz egy tisztán államilag irányított folyamat-e (amit Németországban is kifogásolnak szakemberek), vagy inkább egy több szempontú visszatekintés – ahogy azt Paul-Moritz Rabe képviseli.
A Nemzetszocializmus Müncheni Dokumentációs Központjának tudományos munkatársa szerint Németországban is mindig voltak különböző megfontolások a történelmi emlékezet alakításában. A náci időkben például elég világos a történet: ott a történelem a politikai szempontból hasznos korok és eszmék gyűjtőmedencéjeként szolgált, hogy a rezsim ideológiáit a hagyományokba ágyazhassa – így akkoriban a német középkor vagy a császári Németország volt a menő. Az NDK-ban viszont már arról volt szó, hogy egy államilag kiadott történelemértelmezést kellett alátámasztani, fel kellett tárni a a marxista gyökereket. A Német Szövetségi Köztársaságban pedig úgy volt, hogy a történelemértelmezést kezdetben a szövetséges hatalmak kényszerítették rá az emberekre.
Nem búcsúcédulás történet
Van egy német szó, magyarázta Paul-Moritz Rabe, a Geschichtsbewältigung: annyit tesz, mint megbirkózni a történelemmel, pontosabban feldolgozni azt. Utóbbi igében ott rejlik a munka, ami jó, mert Németországban sokáig uralkodott az a nézet, hogy az emlékezés bizonyos értelemben lezárható, azaz a feldolgozási folyamat egyszer csak megszűnik. Olyan ez, mikor az ember egyszer csak megkapja a búcsúcéduláját, megbűnhődik a vétkeiért, és tovább lehet lépni. Sokakkal együtt Konrad Adenauer (az NSZK első kancellárja) is úgy gondolta, hogy meg kell küzdeni a múlttal, de aztán az ember koncentrálhat a német történelem naposabb oldalára is.
Hogy Németországban negatív eseményeket tartottak meg a történelem egyik referenciapontjának, az elsősorban különböző polgári kezdeményezések, szervezetek érdeme. Olyan szervezeteké, amelyek állami intézmények ellen fordultak, mondván: tűrhetetlen, hogy a hivatalokban vagy a bíróságokon ilyen-olyan exnácik ültek, megengedhetetlen, hogy vannak olyanok, akik azt akarják, hogy elfelejtődjék ez az „ügy”.
Erről azért érdemes beszélni, hangsúlyozta Paul-Moritz Rabe, mert így feltehető a kérdés: milyen erősek a civil/polgári szervezetek más országokban, léteznek-e egyáltalán, tudnak-e védekezni… Természetesen az 1960–1970-es évek NSZK-ja sem igen szerette a náci idők témáját, de nehéz megmondani, hogy akkoriban a polgárok emlékezetét olyan erősen elnyomták/befolyásolták-e, mint ahogy mostanában történik a kelet-európai országokban.
