Mióta az Orbán-kormány „egystúdióssá” államosította a filmgyártást, a keményebb irányítás hívei egyre gyakrabban akarnak több történelmi produkciót, hogy igazi fényében ragyoghasson a nemzeti múlt. Lehet, hogy ez politikai kultúrharc. Lehet, hogy nem az – csak ürügy kádercserékre. De tegyük fel, a törekvés őszinte, és töprengjünk el, mik a realitások.
Mindenekelőtt illene szembenézni az anyagi feltételekkel, az igényes technikai színvonalú filmkészítés költségei az egekben: rengeteg szakember kell, ministábok végzik szinte az összes munkafázist; kemény összegek mennek a belső és külső helyszínek bérlésére. És ha történelmi témáról van szó, akkor aprólékosan újra kell teremteni a kort. Nincsenek már „parlagon heverő” szétlőtt házsorok, nem használhatják a filmesek a turistáknak restaurált régi utcákat, kastélyokat. Nem lehet százszámra rendelni a jelmezeket, egyenruhákat, ágyúkat, tankokat – nem ráncigálható önkéntes filmes szolgálatra a hadsereg. A digitális technika ugyan sok mindent leegyszerűsít, de egyáltalán nem olcsó.
Egy kisebb ország számára mindig is gigaberuházás volt egy nagyszabású, kosztümös produkció. Gyakran emlegetjük, hogy valaha meg tudtunk csinálni egy Egri csillagokat. Rendben. De hány ilyen filmünk készült még? Feltámadott a tenger, Rákóczi hadnagya, A kőszívű ember fiai. Aztán az 1970-es évektől egy sem. És a néhány költségkategóriával lejjebb sorolható Egy magyar nábobnak és Kárpáthy Zoltánnak sem volt sok társa.
Jobbról mordul, balról háborog
A rendszerváltás óta a két utóbb említett Jókai-filmhez hasonló pár vállalkozás milliárdokat igényelt. És ez minden egyes alkalommal ugyanolyan vitákat gerjesztett, mint egy stadionépítés. Hogyan lehet 2–4 milliárd forintot költeni egy filmre? Úgy, hogy ha meg akarjuk csinálni, ennyibe kerül. Jó esetben. Az viszont, hogy „akarjuk-e”, ma politikai pártállástól függ. A Hídember ellen a baloldal lázadozott, a Sorstalanság ellen a jobboldal, a Kincsemnél megint balról erősödött a morgás.
A felháborodók ellenzékben, a támogatók kormányon. A helyzet abszurditását jól mutatja a Hunyadi-projekt megítélése. Mikor az Andy Vajna felügyelte Magyar Nemzeti Filmalap beindította, és úgy tűnt, akár 7 milliárdot is áldozna rá, az ellenzéki oldalnak elvörösödött a tekintete. Most, a kultúrharc elleni harc közepette már azt kell nehezményeznie, hogy a Filmalap helyére lépett Nemzeti Filmintézet ideológiai-kultúrpolitikai okokból mégsem adott zöld utat a filmnek.
Kamaramozi
Egy szó, mint száz, bármilyen álmaink legyenek is, nagyszabású történelmi játékfilmeket a jövőben is ritkán engedhetünk meg magunknak. Ha mégis növelni akarja egy kurzus a tematika arányát, kamaradrámákban, kevés szereplős kalandfilmekben gondolkodhat. Amelyeknek komoly hagyománya van, mert az elődök számára se maradt nagyon más. Rengeteg népszerű, értékes munka készült ilyen műfaji keretek között az államszocialista korszakban. Ha választani kell, inkább A koppányi aga testamentuma, mint az Egri csillagok! Inkább A Tenkes kapitánya népmesei hősei, a Talpuk alatt fütyül a szél, A trombitás betyárjai, mint a Rákóczi hadnagya seregei! Ahol meg tud születni a Szegénylegények, a 80 huszár, a Redl ezredes, a Déryné, hol van?, a Szirmok virágok, koszorúk, a Régi idők focija, az Angi Vera, a Napló gyermekeimnek, a Megáll az idő, az Eldorádó, ott elegendő ünnepi kuriózumnak A kőszívű ember fiai. Büszkék lehetünk rá, hogy egyik legjobb háborús filmünk egy vígjáték – A tizedes meg a többiek. És ott vannak még a többnyire zárt terekben játszódó történelmi tévéfilmek, tévéjátékok…
A rendszerváltás után is folytatódott ez az irányvonal, csak a történetek nagy része a huszadik század negyvenes-ötvenes-hatvanas éveit idézte, és ez az időszak sokak számára még nem számít történelemnek. Pedig az. Úgyhogy született itt is elég próbálkozás: Saul fia, 1945, Akik maradtak, Anyám és más futóbolondok a családból, Szabadság, szerelem, A Nap utcai fiúk, A temetetlen halott, A vizsga, Drakulics elvtárs, A martfűi rém...
Több mint rejtjelezés
Az igazi kérdés az, miért érezzük súlyosabbnak az 1989 előtti harminc évben készült filmeket? Nincs értelme egyre közhelyesebb fejtegetésekbe bocsátkozni a kádári szocializmusról, már csak azért sem, mert több fontos tényező nem ehhez köthető. Köztük a talán leglényegesebb: az 1950-es évek második felétől kibontakozó modernizmus sodrásában a filmgyártás egy szelete kitör a szórakoztatóiparból, sokirányú formanyelvi megújuláson megy át, és a magas kultúra részévé, igazi művészetté válit. Akik részesei akartak lenni ennek a folyamatnak, lelkes és tudatos elkötelezettséggel dolgoztak a film kifejezőeszközeinek gazdagításán, igyekeztek képessé tenni a legmélyebb tartalmak megragadására. Ezzel párhuzamosan, a korszak sajátos szellemi-politikai terében – részben tömeges közönségének köszönhetően – a film véleményformáló erővé vált a társadalmi életben. Különösen Európában. A művek fontos kérdésekre reflektáltak, és határokon, rendszereken átlépve párbeszédben voltak egymással.
Ebben az összefüggésben jutott fajsúlyos szerep a történelmi tematikának. A szovjet régióban sem egyszerűen rejtjelezésre használták. Társadalmi folyamatok, erkölcsi problémák modellezésére adott lehetőséget, intellektuális távolságot tartva a napi küzdelmektől, megosztó vitáktól. Jancsó, Szabó, Tarkovszkij, Wajda, Kawalerovicz, Vláčil történelmi munkáit egyre kevésbé érdemes csupán a szovjet rendszer politikai kontextusában értelmezni. Oda kell őket állítani Bresson, Bergman, Pasolini, Fellini, Richardson, Kuroszava művei mellé.
A korszak magyar történelmi filmjeinél maradva: ezek nem afféle kódolt odamondogatások és összekacsintások. A Szegénylegények népi realizmusból táplálkozó szimbolizmusa elnyomó hatalmi mechanizmusokat mutat meg. A Redl ezredes a társadalmi megfelelni akarás kiszolgáltatottságát járja körül. A 80 huszár harcos forradalmi elkötelezettséget ütköztet a megbékülő világ realitásaival. A Régi idők focija, a Megáll az idő sok más jelentős filmmel együtt túlélési stratégiákkal foglalkozik. Persze mindehhez komoly személyes érintettség, a kérdésekkel való napi szembesülés is kellett. Meg az, hogy a problémakör a hatalomnak is fontos legyen.
Nem a Széchenyi, a ló
Elfelejtjük, hogy a magyar államszocialista politika nem volt cinikus. Pislákolt benne a társadalmi egyenlőség eszméje, komolyan vette a konszolidációt. Nyomasztotta a sztálini örökség, nehezen feldolgozható drámaként hordozta magában 1956-ot. Ezért születhettek utóbbi témákban is olyan mély alkotások – igaz, sokszor kemény küzdelmek árán –, mint a Húsz óra, a Szerelem, az Angi Vera, a Napló gyermekeimnek vagy az Eldorádó. Hiába hallgattak el tényeket, vagy fogadtak el esetleg hivatalos megközelítéseket, a folyamatok lényegét, drámai pontjait hitelesen ragadták meg.
Az utóbbi harminc évben minden megváltozott. A neoliberális rendszer és a digitális technikai forradalom pragmatizmusa következtében a filmművészet is elvesztette társadalmi súlyát, nincs véleményformáló ereje. Véget ért a merész formai kísérletezések korszaka, a vizuális eszközök, a dramaturgiai szerkezetek, műfaji keretek standardizálódnak. A szerzői film kapott egy szűk piacot, azon éldegél csendesen. A történelmi témák sem gerjesztenek nagy alkotói ambíciókat, szellemi erőfeszítéseket. Bemutatnak egy kort, elmesélnek benne egy érdekes történetet, aláhúznak vele pár humanista alapértéket. Olykor becsúszik egy bukás.
A magyar történelmi filmektől sem várhatunk most többet. Főleg a szocializmusban, 1956-ban játszódó munkákban érhető tetten ez a törvényszerűnek tűnő kiüresedés. Kimondanak pár korábban kimondhatatlant, mesélik a korábban mesélhetetlent, lelepleznek, dicsőítenek. Vagy játszanak a kor közegének megtanult elemeivel, mint a Drakulics elvtárs. De nincs bennük semmi szellemi izgalom, nem érezni, hogy szerzőjüket megfogta valami, amin tépelődik, és fontosnak tart a jelen elé tárni. És ez ma így van rendjén. Bármi legyen is a téma. Monumentális vállalkozásoktól pedig végképp ne várjunk sokat. A piaci közeg és a kultúrpolitika csak a látványosságot, az eladható elemeket, a lózungokat támogatja bennük. Részben ezért lett görcsösen felemás A Hídember. Nem kapott ösztönzést, hogy kiérlelje problematikáját. A Kincsem felelt meg a mai követelményeknek, és sikeres is lett.
Kicsit bele kell írni
Örüljünk hát a kivételeknek. A Saul fiának, amely formai újítással, filozofikus elemelkedettséggel megjáratta velünk a tehetetlenség poklát. Az 1945-nek a nemzeti bűn hétköznapiságával való szembesítéstől. Az Akik maradtaknak, mert finom eszközökkel érzékeltetni tudta, milyen áttételeken keresztül csapódik le az egyén életében egy történelmi-társadalmi trauma.
A Nemzeti Filmintézet azzal a küldetéssel legitimálta a filmtámogatás korábbi intézményrendszerének felforgatását, hogy több nemzeti tudatot erősítő történelmi filmre van szükség. A Hunyadi-projektet leállították, mondván, nem elég hű a tényekhez, kevéssé dicsőítő. Nemrég 7 tévéfilm gyártásáról és 19 sorozat fejlesztéséről döntöttek, melyek közül (az adaptációkat nem számítva) 15 történelmi témájú. Nyolc a szocializmus időszakával, hét a régmúlttal foglalkozik, köztük az Árpádok, IV. Béla, Rákócz Ferenc korával. A történelmi hűséggel és a dicsőítéssel bizonyára nem lesz baj. Csak hát a tapasztalat azt mutatja, a mély történelmi problematikák úgy válnak kifejezhetővé, nézhetővé, ha kicsit beleírunk a történelembe. És dicsőítés helyett azt láttatjuk meg benne, ami számunkra fontos.
