Fiúk! Aki a tavalyi ünnepi filmvetítésen történt botrányból sem tanult, az számíthat egy igazgatói intőre. Az pedig nem mutatna túl jól a jelentkezési lapotokon! – emelte föl az ujját figyelmeztetően, vagy fenyegetően(?) Márti néni, az ofő. Ezt bizony érdemes volt megfontolni, hiszen az osztályból sokan akartunk gimibe menni.
Hát igen. Hetedikben a kamaszkortól amúgy is kicsit megbolondultunk. A lányok kezdtek elöl-hátul gömbölyödni és mi fiúk gyakran összenéztünk és röhögtünk a biológiaórán, amikor Dóra néni bibékről, meg porzókról beszélt. Abban az évben ünnepelte a Szovjetunió a Nagy Októberi Szocialista Forradalom (NOSZF) félévszázados jubileumát. A botrány előszeleként D. Laci megkérdezte Géza bát, vagyis Cézárt, a töri tanárt, hogy ha a NOSZF októberben volt, akkor miért ünnepeljük november 7-én. Laci ezt tágra nyílt, őszinte kíváncsisággal az arcán, érdeklődő hangon tette. Tagadhatatlanul a kérdésnek volt némi alapja, bár természetesen akkor már tudtuk, hogy mi a Gergely meg a Julianus naptár közötti különbség.
Ezzel Cézár is tisztában volt, aki a római kor szerelmeseként kapta tőlünk ezt a megtisztelő nevet. Így provokációnak minősítette - és valljuk be, ebben nem is tévedett. Laci értetlenkedve vitte ki az ellenőrzőjét, hogy a tanár úr beírhassa: ”Kedves Szülők! Fiuk viccet csinált november 7-ből. Kérem, magyarázzák el ennek az ünnepnek a jelentőségét gyermeküknek”. A fiú WC-ben persze röhögtünk az intőn, meg azon is, hogy Laci közölte, a szülei, mikor azt hiszik, hogy ő nem hallja, csak „kecskeszakállú gyilkosként” említik Vlagyimir Iljicset.
Nem sokkal a nagy októberi november évfordulója előtt Márti néni bejelentette, hogy az iskola az ünnepség után moziba megy és megnézzük a Csapajev című szovjet filmalkotást. Rutinos iskolai ünneplők lévén abban reménykedtünk, hogy a mozizás miatt talán rövidebb lesz a diri beszéde, hamarabb túlesünk a kötelező verseken, dalokon.
Eljött a nagy nap. Beterelték az osztályokat a tornaterembe. A bordásfalon egy jókora Lenin-kép, a vörös és nemzeti színű zászlók alatt asztal, rajta szintén vörös drapéria. És székek a dirinek, a kerületi ilyen-olyan potentátoknak, meg a vendég szovjet elvtársaknak. (Évtizedekkel később ezek a szenvedéssel és röhögéssel teli ünnepek jutottak eszembe, amikor a Csocsó című Koltai Róbert filmben a rendező-főszereplő ferdítve-fordítja Gubinyi Dezső ávós tiszt - Gáspár Sándor - ünnepi beszédét. Frenetikus volt. Kétségtelen, hogy a mi orosz tanárunk azért jobb teljesítményt nyújtott. )
Miután megtelt és egyre melegebb, levegőtlenebb lett a terem, becsörtetett a szovjet vendég, egy katonatiszt, legalább fél kiló plecsnit cipelve a mellén. Mögötte egy alacsonyabb rangú, de azért még mindig jelentős mennyiségű érdemrenddel teletűzdelve. A fény, meg a hajnal, megint Keletről jött, kéz a kézben a proletárdiktatúrával. Péterváron az Auróra lőtt, a Téli palota elesett, a könyökünk meg már sebes volt, mert ott jött ki az egész. De minden rosszban van valami jó. Ebben az volt a jó, hogy egyszer azért csak véget ért. A Szajuz nyerusimüj, meg az Isten áldása után a felsősök osztályonként sorakoztak és irány a mozi és Csapajev.
Rögtön láttuk, hogy nem akárki ez a mérges kis emberke, mert a menekülő fegyverüket eldobáló vöröskatonákat megállította, majd élükön egy lovaskocsival robogva szinte egymaga megfutamította a talpig fegyverbe öltözött cseh legionáriusokat. Ennél a jelenetnél még megőriztük hidegvérünket, de amikor Csapajev egy asztalon néhány krumplival stratégiai gyorstalpalót adott lelkes, ám málészájú helyettesének, vagy valami hasonló beosztású kollégájának, kitört az általános röhögés. Azonnal kapcsoltunk, hogy ez a képsor a forrása az akkoriban népszerű pesti viccnek.
A lényege az volt, hogy Csapajev megbízza Foma Fomicsot: élete árán is őrizzen meg egy faládikát. A csata hevében Foma Fomics súlyosan megsebesül, de a ládikát megvédi a fehérektől. Haldokolva kérdi Csapajevet, mi van a ládikában. Hát Párizs elfoglalásának haditerve. Foma Fomics utolsó kívánsága, hogy megnézhesse, Csapajev enged a hős vöröskatona kérésének és elővesz a ládikából négy szem krumplit. Foma Fomics arcán csalódottság. Csapajev látva ezt, leteszi az egyik krumplit a földre, a másik hármat körben elhelyezi és magyarázni kezd. Nézd csak! – mutat a középső krumplira, ez itt Párizs, ezek meg a mieink!
Egyszóval a krumplik elvitték a show-t, onnantól kezdve már taktikai tanácsokat ordítottunk be Csapajevnek, de nem hallgatott ránk, s ez végül a vesztét okozta. Ráadásul valamelyik eszement srác kilógott a nézőtérről és egy papírlapot vagy valamit meggyújtott, s az egyik szellőzőnyílásba dobta. Amikor füst kezdett szivárogni a széksorok közé, kitört a pánik. Máig sem tudom, ki volt, mert volt annyi esze, hogy a haverjainak sem mondta el.
Márti néni intése végül is használt. Nagyobb botrány nélkül szenvedtük végig a már nem is emlékszem melyik Moszfilm pamfletet, csak Vera Muhina munkás-paraszt figurái rémlenek, ahogy minden alkotás előtt sasszéznak a nagyérdeműnek.
Snitt.
